Pénzügyi Szemle online blog

Magyarországon gyakran olvashatjuk, hogy bőven van miért aggódnunk nyugdíjügyben, tanulságos, hogy a világ boldogabb felén is recseg-ropog a rendszer.

Az Egyesült Államokban ugyanis az Employee Benefit Research Institute felmérése szerint a megkérdezettek mindössze 52 százaléka számít arra, pénzügyi szempontból békés és nyugodt nyugdíjas évek várnak rá, miközben 20 éve még 75 százalék volt ez az arány. (Bővebben lásd "Komoly nyugdíjgondok az USA-ban is" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

És hogy miért ez az aggodalom? Teresa Ghilarducci, a New School for Social Research közgazdásza kiszámolta, hogy a 2010-ben nyugdíj előtt állók 75 százalékának kevesebb, mint 30 000 dollár - megközelítőleg 7,5 millió forint - pihent a magánnyugdíj-számláján, ami még a magyar árak mellett sem lenne megnyugtató tőke a nyugdíjas évekre, nem hogy az Egyesült Államokban. Ebből az összegből például egy nyugdíjasnak átlagosan napi 5 dollár jutna étkezésre, ami cseppet sem nevezhető megnyugtatónak.

Európa lakossága elöregedőben, folyamatos a hiány orvosból, mérnökből, egyre kevesebben tartanak el egyre többet. Hogyan lesz így nyugdíjunk, növekvő gazdaságunk és működő szociális rendszerünk, ha még a bevándorlók előtt is becsapjuk az ajtót?

Európa lakossága öregszik, becslések szerint az évszázad közepére a kontinensen közel harmadával csökken a munkaképes korúak száma. Miközben egyre kevesebb gyermek születik, a nyugdíjas korúak aránya növekszik. Nagyon úgy tűnik, hogy ilyen demográfiai kilátások mellett az európai gazdasági és szociális rendszer csakis a bevándorlás aktív támogatásával tartható fenn. (Bővebben lásd "Európának szüksége van a bevándorlókra" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Az európai retorika azonban épp nem ebbe az irányba mutat. A gazdasági válság által felszínre hozott problémák egy részét ugyanis divatos lett a bevándorlók nyakába varrni, épp akkor, amikor a képzett, vállalkozni és dolgozni vágyó fiatalokra Európának nagyobb szüksége van, mint valaha.

Addig nem lesz itt jó világ, amíg a fiatalok körében népbetegség a munkanélküliség.

"A költségvetés elszállt, az államadósság fenntarthatatlan, ezért történelmi csúcsra ugrott a csődkockázati mutató" - az ilyen és ehhez hasonló híreket már jól ismerjük az elmúlt évekből. Ilyet viszont egészen biztosan nem olvastunk: "Megközelítette az egymilliót a munkanélküli fiatalok száma, egy egész generáció veszhet el, éppen ezért a tőzsdeindex és az euró árfolyama összeomlott."

Mi a különbség a két hír között? Európa rengeteg problémával küzd, a gazdaságpolitikusok azonban elsősorban azokra keresik a megoldást, melyek látványos pénzpiaci elmozdulásokat - többnyire meredek zuhanást - váltanak ki. (Bővebben lásd "Fiatalok a szakadék szélén" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Ezek többnyire a rövid távú gondok, amiket meg kell oldani. Stabil költségvetés kell, fenntartható állampapír hozamok, bankunió. Rendben. De mi a helyzet, a hosszú távú problémákkal, amik valamiért, ki tudja miért nem ütik ki a biztosítékot a londoni és frankfurti befektetőknél?

Több bölcsi és a kötelező részmunkaidő kellene a nyugdíjsikerhez.

A gyermekneveléssel korrigált nyugdíjrendszer sikeressége szempontjából kiemelkedő jelentősége van annak, hogy vajon sikerül-e a nőknek munkát és gyermekvállalást összehangolni. (Erről lásd "Újra a nyugdíjreformról: félreértések és kényes kérdések" című cikkünket a jobb oldali hasábban.)

A cél, hogy ne kelljen huszon- vagy harmincévesen választani a gyermek és a karrier között. Ezt a luxust ugyanis nem engedheti meg magának a centrumhoz egyelőre csak konvergáló Magyarország. Nekünk úgy van szükségünk gyermekekre, hogy a szülő nők munkájáról nem tudunk lemondani.

Kényszerszinglik és meddőség - két eset, amit az új nyugdíjrendszernek biztos kezelni kellene.

A gyermekneveléssel korrigált nyugdíjpontrendszer legkritikusabb etikai kérdése a gyermeket nem saját jó szántukból nem vállalók esete. Ha ugyanis a felnevelt gyermekek számától, illetve iskoláztatásától függ a nyugdíj összege, akkor nyugellátás nélkül maradhatnak, akik szeretnének ugyan, de valamiért nincs gyermekük. (Erről lásd "Újra a nyugdíjreformról: félreértések és kényes kérdések" című cikkünket a jobb oldali hasábban.)

Vagy azért, mert nincs párjuk, egyedül pedig nem vállalnak gyermeket, vagy pedig azért, mert biológiai okok miatt nem is lehet gyermekük. Teljesen jogos az a felvetés, hogy ezeket az embereket nem lehet etikailag egy csoportba sorolni azokkal, akik nem szeretnének gyermeket, és a szingli életmódban hisznek.

A distinkció tehát jogos, de nyugdíjszempontból nem releváns. Egyszerűen azért, mert mindegy milyen okból, de nem kellett költeniük a gyerekeikre. Vagyis feltételezhető, hogy jövedelmük nagyobb részét tehetik félre, mint gyermekes társaik, így magánúton nagyobb tartalékot képezhetnek idősebb éveikre.