Pénzügyi Szemle online blog

Ránk magyarokra különösen igaz, hogy foggal-körömmel ragaszkodunk a lakásunkhoz/házunkhoz. Szeretjük a biztonságot, vagy betegesen rettegünk attól, hogy vagyonunk, befektetésünk veszít értékéből?

Legtöbbünknek a házunk, lakásunk az egyetlen befektetésünk, ez az, amit vagyonelemként birtoklunk. Ha plusz megtakarításhoz jutunk, akkor elsősorban bankbetétben tartjuk a pénzt, ha összejön egy nagyobb összeg, akkor megint csak ingatlanba, lakásba fektetünk. Miért nem akarunk hallani sem mondjuk a részvényekről, esetleg egyéb kockázatos befektetési formákról? (Bővebben lásd "Ezért ilyen népszerű befektetés az ingatlan" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A válasz lélektani eredetű - ahogy arra a University of Vienna kutatói rámutatnak -, és arra vezethető vissza, hogy a legtöbb ember irtózik a veszteségtől. A bankbetéten nem lehet bukni, az oké. A lakás, ház árára ugyancsak igaz, hogy az esetek többségében nem esik, emellett még kézzel fogható is, azaz a stabilitás érzését adja. Na de a részvény? Az már nem oké, az ára eshet, a cég csődbe mehet, kiderülhet valami turpisság. Az ellenérvek mellett eltörpül az a tény, hogy hosszú távon a részvények bizonyítottan jobban hoznak, mint például az ingatlan…

A magyar gazdaságnak szinte létkérdés, mennyit hagy az EU a strukturális, kohéziós és agráralapokban, de az sem mindegy, mennyit tudunk lehívni. Mennyi pénzről van szó valójában?

A fenti kérdés igazából két kérdés: mennyit adnak, illetve mennyit tudunk ténylegesen is megkapni? A mostani viták kereszttüzében az első kérdés áll, ami érthető abból a szempontból, hogy most erről döntenek. De ezzel együtt az is igaz, hogy ténylegesen akkor sem jutna nekünk kevesebb, ha esetleg kevesebbet adnának, de ehhez a kevéshez jobban és hatékonyabban, sikeresebben hozzá tudnánk férni. Márpedig az eltérés igen nagy - akár jóval nagyobb annál a 30 százaléknál is, amiről a brüsszeli vita és alkudozás egyelőre tovább folyik. (Bővebben lásd "EU költségvetés 2014-20: fókuszban a rugalmasság" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

EU-s pénzek kifizetésének alakulása 2011-ig

Forrás: Bruegel

Az EU-s pénzek felhasználásáról 2011-ig bezárólag vannak értelmezhető adatok, a dinamikák ezekből az adatsorokból is jól láthatóak. A Bruegel összesítése szerint a magyar forrás-felhasználási képesség (abszorpció) az uniós átlagnak felel meg, ami azért azt is jelenti, hogy van hova fejlődni: a kelet-európai blokk egykori államai közül jóval hatékonyabbak a pénzlehívásban az észtek, a litvánok, a lettek és a lengyelek is. Nekik is fontos ezzel együtt, hogy "mivel főzhetnek" 2014 és 2020 között, a "Kohézió barátai" nevű csoportosulásnak Magyarországgal és a régió többi államával együtt ugyanis ők is a tagjai.

A banki hitelezés kihúzhatna minket a bajból, ha lenne, aki felvegye a kölcsönöket.

A közgazdászok többsége szerint a válságot az okozta, hogy a bankok túlhitelezték a háztartásokat és az államokat, most pedig az a baj, hogy bár lenne pénzük, mégsem hiteleznek. Robert Skidelsky, a Warwick University professzora szerint a banki hitelezés felélesztése a gazdaságpolitika egyik legfontosabb célja világszerte, és ezzel kapcsolatban mi magyarok is osztozunk a globális gondokban. A nyugat-európai és az amerikai piacon ezt célozta a bankok állami pénzen való megmentése és a pénzpumpa beindítása ("quantitative easing"), de a jelek szerint nem jönnek a várt eredmények. Na de miért nem? (Bővebben lásd "Az is baj, ha sok a hitel, de az is, ha kevés" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Skidelsky szerint az a lényeg, hogy nem csak a hitelezés kínálati oldalát kell nézni, hanem a keresletit is. A gond ugyanis az, hogy a bankok azért nem hiteleznek, mert nincs akinek felelősen hitelezni lehetne, illetve aki ilyen, az sokszor nem akar hitelt felvenni. A háztartások nagy része ugyanis még most is nyögi a korábbi eladósodás terheit - Magyarországon nem kell különösképp magyarázni, hogy az emberek miért idegenkednek a hiteltől. Banki hitelt? Csak ezt ne!

Gyanúsan magas a törlesztő, baj van a biztosítással, lassú az ügyintézés, vagy hosszú és érthetetlen az apróbetűs rész? Hamarosan lesz kihez fordulni.

A nyugati világban a pénzügyi rendszer és kultúra szerves részét képezik az olyan jogvédő intézmények, mint például a pénzügyi ombudsman. Ha a "kisembereknek", vagy netán a mikrovállalkozásoknak bármely vitás esetük támad egy bankkal vagy biztosítóval, akkor az ombudsman feladata, hogy rendet tegyen. Magyarországon bár van pénzügyi békéltető testület, a fejlettebb pénzügyi kultúra megteremtése és a megfelelő fogyasztóvédelem érdekében a jelek szerint szükség van a pénzügyi jogok biztosára, azaz a pénzügyi ombudsmanra. (Bővebben lásd "Ombudsman a pénzügyi kultúráért és fogyasztóvédelemért" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Ha minden igaz, akkor erre már nem is kell sokat várnunk, a pénzügyi ombudsman ugyanis hamarosan Magyarországon is megkezdi működését. De hogy is néz ki mindez a gyakorlatban, azaz mire lesz jó nekünk, magyaroknak, ha lesz pénzügyi ombudsmanunk?

Túlköltekezés, rosszul használt EU-s pénzek, adósságátvállalás és betartalékolt IMF-hitel - íme pár ok a magyar adósság nyomasztó megugrására.

Magyarországon az állami szférán belül mind a központi kormányzat, mind pedig az önkormányzati alrendszer el van adósodva, mégpedig elég jelentős mértékben. De tételesen mi vezetett az adósság megugrásához? Melyek voltak azok a strukturális okok, esetleg téves döntések, amik ide vezettek? (Lásd Domokos László cikkét "Az adósság elleni harc és az Állami Számvevőszék ellenőrzési tapasztalatai" címmel a jobb hasábban).

Az elemzés alapját az Állami Számvevőszék jelentései adják, amelyek tényszerűen veszik sorba az adatokat: a központi államadósság emelkedését részekre bontották, és azt egy-egy gazdaságpolitikai döntéshez, eseményhez kötik. Eszerint az államháztartás központi alrendszerének adóssága 2006-tól 2011-ig 64,2%-kal nőtt, és elérte a 20 955,5 milliárd forintot. Ez azt jelenti, hogy hat év alatt több mint 8 ezer milliárd forint volt az emelkedés. Egy évben 250 munkanappal számolva azt lehet mondani, hogy naponta több mint 5 milliárd forinttal többet költött a magyar állam, mint amennyi bevétele volt. Már ez is elég szemléletes, de még riasztóbb, hogy munkaóránként 700 millió forint volt a többletkiadás.