Pénzügyi Szemle online blog

Sokkal nagyobb devizatartalékot tartunk fenn, mint a régiós versenytársaink, ami tíz- vagy akár százmilliárdokban mérhető pluszköltséget jelent.

Korábbi posztunkban már írtunk arról, hogy az IMF-hitel jóval drágább annál, mint amit korábban gondoltunk, továbbá hogy a jegybank által fenntartott devizatartaléknak jelentős költségei vannak. Ez a költség akár a GDP 1,0 százalékára is rúghat évente, azaz a jegybanki devizatartalék fenntartása akár évi 250-300 milliárd forintot is kivehet az adófizetők zsebéből. (Bővebben lásd "Devizatartalékolás Közép-Európában" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Kérdésként adódik, hogy lehetne-e kevesebb devizát tartani, csökkentve ezzel a tartalék horribilis fenntartási költségeit. Az nem is kérdés, hogy egyáltalán kell-e tartalék, ennek hiányában ugyanis az ország védőpajzs nélkül maradna, és pénzügyileg egészen biztosan összeomlana. Devizatartalék egészen egyszerűen kell, nincs mese, az ugyanakkor nem egyértelmű, hogy mennyi kell.

A ciprusi mentőcsomagba a betéteseknek is be kell szállniuk, amivel Brüsszel a válságkezelésben átlépte a Rubicont. Lesznek-e sorok az eurózóna bankjai előtt, és hitelesek-e a továbbiakban a kiszámíthatósággal kapcsolatos uniós ajánlások és kritikák?

Bekövetkezett, ami régóta várható volt, Ciprus külső segítségért folyamodott, hogy elkerülje a pénzügyi összeomlást. A meglepetés nem is ezen a ponton következett, hanem a feltételekben, az EU ezúttal ugyanis szokatlan szigorúsággal jelezte: csak akkor ad pénzt, ha a szigetország egyszeri illetéket vet ki a bankbetétekre. (Bővebben lásd "Veszélyes precedens Cipruson" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A bankbetétek megadóztatásának ötletét - amely első hallásra gigantikus öngólnak tűnik - az illetékesek azzal indokolják, hogy a túlzott méretűre duzzadt és részben adóelkerülésre optimalizált ciprusi bankrendszerben több milliárd eurónyi - elsősorban orosz - offshore pénz pihen, amely pénzek központi kimentését nehezen lehetne eladni az európai adófizetőknek.

A válság alatt is tovább gazdagodó szupergazdagok több országban is kiütötték a biztosítékot. Meglehet ugyanakkor, hogy mégsem kellene őket megadóztatni?

Az Egyesült Államok kapcsán számtalan elemzés foglalkozott már a növekvő jövedelmi és vagyoni különbségekkel, utalva arra, hogy a válság alatt a szegények szegényebbek, a gazdagok pedig még gazdagabbak lettek. Az egyre érezhetőbb társadalmi feszültségeket az USA-ban egyelőre csupán a retorika szintjén, Európában viszont tettekkel próbálják kezelni, ami alaposan átrendezheti a bankárok és felsővezetők jövedelmi viszonyait. (Bővebben lásd "Komoly kihívás a jövedelmi különbségek kezelése" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Jövedelmi különbségek alakulása az USA-ban 1983 és 2010 között

Több európai ország is úgy döntött ugyanis - Franciaország, vagy a bankárok "őshazája", Svájc -, hogy korlátozza a magas jövedelmű bankárok vagy cégvezetők fizetését és év végi bónuszait. A döntések ugyanakkor beindítottak egy természetes elvándorlást, melynek keretében a jövedelmi korlátokba ütköző "gazdagok" az Egyesült Államok, vagy a Távol-Kelet vették az irányt, olyan piacokra, ahol nincsenek jövedelmi korlátok.

A legnagyobb amerikai vállalatok nyugdíjkasszáiból soha nem hiányzott még annyi pénz, mint most.

A nyugdíjakra félretett pénz - a jövőben esedékes hozamokat is beleszámolva - mintegy 350 milliárd dollárral kevesebb a várható kifizetéseknél az USA vállalati szektorában, másképpen számolva: az amerikai vállalatok által nyugdíjként megígért minden 1 dollárra mindössze 81 cent fedezet van meg. (Bővebben lásd "Szorult helyzetben a vállalati nyugdíjkasszák az USA-ban" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Az ok kettős: egyrészt a leendő amerikai nyugdíjasok várható élettartama egyre növekszik, tehát a nyugdíjukra is többet kell félretennie a munkáltatónak, másrészt a kamatok olyan szinten leestek, hogy a vállalatok a nyugdíjkasszákba gyűjtött pénzen szinte semmilyen hozamra nem számíthatnak. Mindez igaz úgy is, hogy a tőzsdék időközben történelmi csúcs közelébe emelkedtek, ezt a nyereséget ugyanakkor bőven ellensúlyozza, hogy az állampapírok minimális kamatot fizetnek.

Mi valójában az IMF? Pénzügyi mentőangyal, vagy a gonosz gazdag nagybácsi? Vagy egyszerre mind a kettő?

Az IMF a válság alatt kapott hideget-meleget, volt ahol üdvözölték, volt ahol ferde szemmel néztek rá. Addig jellemzően rendben van, hogy a Valutaalap pénzt ad a bajba jutott államoknak, de azzal már sokaknak baja van, hogy a demokratikusan megválasztott kormányok ellenében és így a polgárok akaratát felülírva feltételeket is szab.

A demokrácia-vitát félretéve felmerül a kérdés, hogy vajon az IMF jó receptet ír-e fel, illetve stabilizáló hatású-e, ha megszületik a megállapodás a valutaalaposokkal? Egyesek szerint még az is meglehet, hogy a Valutaalap pont a sokat kritizált "feltételekkel" ágyaz meg a következő válságnak, illetve hogy az IMF-jelenlét erősíti a pánikhangulatot, és robbantja ki a bankpánikot. (Bővebben lásd "IMF-programok hatása a pénzügyi stabilitásra" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Ezeket a kérdéseket a szkeptikusok világszerte felvetették, és bár végleges válasz nincs (főleg, mert sokféle hatással kellene egyszerre számolni és ezeket valamiképp aggregálni, illetve mert maga az IMF is bevallotta, hogy évekig lejárt receptet írt fel), de egy friss kutatás szerint annyi bizonyos, hogy az IMF jelenléte egy országban csökkenti a bankválság és pénzügyi pánik kialakulásának esélyét.