Pénzügyi Szemle online blog

A fejlett gazdaságokban a gondok forrása egy-egy iparág, a megoldási próbálkozások azonban általánosak, így nem csoda, ha rendre besülnek az állami élénkítő programok.

A válság kitörése óta a kormányok és a jegybankok mindent megtesznek annak érdekében, hogy újra felpörgessék a gazdaságok motorját, a munkanélküliségi mutatók azonban csak nem akarnak csökkenni, a növekedés pedig csak nem akar beindulni. A kérdés az, hogy vajon miért nincs hatása sem a 0 százalékos jegybanki kamatoknak, sem a sokmilliárdos kötvényvásárlásoknak, sem a kormányzati élénkítő programoknak? (Bővebben lásd "Ezért nem működik az állami stimulus" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Raghuram Rajan, az IMF korábbi vezető közgazdásza szerint a fő gond az, hogy a gazdaságpolitika rossz gyógymóddal próbálkozik. A 2008 előtti fellendülés során alapvetően a hitelek bővülése, és az erre épülő két szektor, az autóipar és az ingatlan szektor húzták a gazdaságot. Nem meglepő módon a krach is ezekben az iparágakban volta legpusztítóbb, és itt hozta létre a legmagasabb munkanélküliséget.

A fejlett a gazdaságok a mainál akár jóval magasabb államadósságot is megengedhetnének maguknak, főleg ha a leendő nyugdíjasok még jobban beszállnának a buliba.

Az elmúlt években a gazdaságpolitikusok - elsősorban az eurózónában - úgy tekintettek az államadósságokra, mint első számú közellenségekre, egyre inkább bebizonyosodik ugyanakkor, hogy egész végig rossz vadat üldöztek. (Bővebben lásd "Ennél jóval magasabb államadósság is finanszírozható lenne" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Látszólag van is oka a félelmeknek, az államadóság a legtöbb fejlett gazdaságban ugyanis a II. Világháború óta nem látott szintre emelkedett, amiből azt gondolhatnánk, hogy minden országban tombol az adósságválság, a kötvénypiacok pedig az összeomlás szélére kerültek. Mindez ugyanakkor távolabb nem is lehetne a valóságtól, hiába emelkedett ugyanis a brit államadósság a GDP 80, az amerikai 100, a japán pedig a nemzeti össztermék 200 százaléka fölé, az állampapírpiaci kamatok ezekben az országokban történelmi mélypontra estek.

Hiába a korábbi nagy fogadkozások, az európai politikusok továbbra sem nagyon akarnak Európai Egyesült Államokat.

Az elmúlt hetekben több ízben is komoly vita zajlott az eurózóna vezetői között arról, hogy legyen-e, és ha igen, milyen legyen az európai bankunió. A németek továbbra sem akarnak pénzügyileg "beszállni" a közösbe, csupán ahhoz adják áldásukat, hogy az EKB végezze a legnagyobb európai bankok felügyeletét (a kisebbekét nem, az marad nemzeti hatáskörben). Közös bankmentő pénzügyi alap, közös betétbiztosítás továbbra sem kell - ez nem is meglepő, a német adófizetők most sem hajlandóak kifizetni a görög/spanyol bankok vagy betétesek veszteségeit. (Bővebben lásd "Bankunió: nem erről volt szó" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Ez a bankunió ugyanakkor ebben a formában csupán egy látszat intézmény lesz, ami komoly baj esetén semmilyen védelmet nem fog nyújtani sem a bankoknak, sem a betéteseknek. A politikusokra továbbra is az jellemző, hogy az "Európai Egyesült Államok" megalkotásának folyamatában csak annyit préselnek ki magukból, amennyit a piacok kikényszerítenek.

Elképzelhető, hogy a jelen válság során a legnagyobb gond az, hogy a világ kifogyott a növekedést generáló új innovatív ötletekből?

A fejlett világra az elmúlt évek lassú gazdasági növekedését követően a soron következő években is stagnálás/erőtlen növekedés vár, ami egyre több szakember szerint már nem a pénzügyi válság hatása, hanem annak tudható be, hogy a világ kifogyott a forradalmi megoldásokból. (Bővebben lásd "Pénzügyi válság vagy innovációs válság?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A legpesszimistábbak egyenesen úgy látják, hogy a fejlett világban - elsősorban Európában - az elmúlt 250 év gyors növekedése volt a kiugró eredmény, és a következő évszázadok az 1700-as évek előtti időszakhoz hasonlóan stagnálással telnek majd.

Besegíthetnek a központi bankok az adósságcsökkentésbe, vagy őrködjenek csak az infláció felett?

A jegybankok szerepe a válságot megelőző évtizedekben az volt, hogy őrködjenek az infláció felett, és esetleg mellérendelt célként igyekezzenek hozzájárulni a gazdasági növekedés élénkítéséhez. Ma ezzel szemben az infláció nem jelent gondot - hogy is jelenthetne, mikor mindenki tartalékol és senki sem fogyaszt -, a gazdasági növekedések pedig épp az első számú gazdasági közellenség, az államadósságok miatt akadoznak. (Bővebben lásd "Új, lazább jegybanki politikára van szükség" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Logikus következtetés, hogy az eddigi konzervatív jegybanki hozzáállást váltsa föl egy jóval lazább szemlélet, és a központi bankok is segítsenek be az adóssághegyek leépítésébe - hangsúlyozza Simon Wren-Lewis, az Oxford University professzora.