Pénzügyi Szemle online blog

Ha tudjuk, hogy a bankárok a hibásak a gazdasági válságért, akkor a következő krízist már könnyen kivédhetjük?

A kérdésre, mely szerint mi okozta a 2008-as pénzügyi összeomlást és az azt követő gazdasági válságot, a legtöbben vélhetően azt válaszolnánk, hogy a bankárok mohósága, a túl sok hitel és a túlzottan nagy kockázatot vállaló pénzügyi szektor a ludas. De ha megvan a hiba és megvan a hibás, akkor kijelenthetjük, hogy a következő ilyen pénzügyi válságot már könnyedén kivédhetjük? (Bővebben lásd "Gazdasági válságok és a pénzügy szektor ciklikussága" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Kicsit naiv elképzelés, legalábbis ha igaza van Carlos Thomasnak, a Spanyol Központi Bank közgazdászának, és Galo Nuñonak, az Európai Központi Bank kutatójának, akik elemzésükben igazolják: a bankszektorra, mióta világ a világ ciklikusság jellemző, azaz hol túlzott kockázatot vállalva felfúvódik, hol - egy-egy gazdasági válságot követően - összezsugorodik. A helyzetet nehezíti, hogy talán épp ugyanazokat a hibákat nem követjük majd el, mint az utóbbi években, de jó eséllyel csak a válság kitörésekor derül majd ki, hogy mi volt az adott évtized időzített bombája (ami a 2000-es években Magyarországon a devizahitel volt)...

Európának kevesebb mint egy hete van, hogy megoldja a ciprusi krízist, különben felkészülhetünk egy európai Lehman Brothers-féle összeomlásra.

Christopher T. Mahoney, a Moody's korábbi alelnöke cseppet sem optimista véleményt fogalmazott meg, és hangsúlyozta, hogy Ciprus tankönyvbe illő rendszerkockázatot jelent. Ha ugyanis a ciprusi dominó eldől - értsd a bankbetét-adó ötlete és a betétbefagyasztás után az emberek tömegével rohanják meg a bankokat -, akkor a bankpánik napok alatt átterjedhet előbb Görögországra, majd szépen sorban Portugáliára, Spanyolországra, Olaszországra… (Bővebben lásd "Ciprus valódi rendszerkockázatot jelent Európának" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Egy ilyen láncreakciót csakis általános betétbefagyasztással és tőkekorlátozással lehetne megállítani, ami nem csak a rosszul tőkésített bankokra terjedne ki, hanem minden pénzintézetre, Madridtól Rómáig. Az utalások leállnának, a hitelkihelyezés szünetelne, a bankszámlákról pedig csakis egy nem túlzottan nagy napi limitet lehetne felvenni. Kígyózó sorok, bankfiók-ostromok…

Sokkal nagyobb devizatartalékot tartunk fenn, mint a régiós versenytársaink, ami tíz- vagy akár százmilliárdokban mérhető pluszköltséget jelent.

Korábbi posztunkban már írtunk arról, hogy az IMF-hitel jóval drágább annál, mint amit korábban gondoltunk, továbbá hogy a jegybank által fenntartott devizatartaléknak jelentős költségei vannak. Ez a költség akár a GDP 1,0 százalékára is rúghat évente, azaz a jegybanki devizatartalék fenntartása akár évi 250-300 milliárd forintot is kivehet az adófizetők zsebéből. (Bővebben lásd "Devizatartalékolás Közép-Európában" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Kérdésként adódik, hogy lehetne-e kevesebb devizát tartani, csökkentve ezzel a tartalék horribilis fenntartási költségeit. Az nem is kérdés, hogy egyáltalán kell-e tartalék, ennek hiányában ugyanis az ország védőpajzs nélkül maradna, és pénzügyileg egészen biztosan összeomlana. Devizatartalék egészen egyszerűen kell, nincs mese, az ugyanakkor nem egyértelmű, hogy mennyi kell.

Hiába süllyedt reménytelen válságba a gazdaság, tíz év is elég, hogy kikeveredjen a mocsárból, sőt éltanulóvá lépjen elő.

Látszólag úgy tűnik, hogy a bajban lévő európai országok - spanyol, görög, portugál - örökre leírták magukat, és semmi esélyük kikeveredni a munkanélküliség - államadósság - recesszió háromszögéből. A látszat azonban, mint oly sokszor most is csal, a közgazdaságtan ugyanis már számtalanszor bebizonyította, hogy helyes gazdaságpolitikával nem is kell több 10 évnél, hogy egy reménytelen helyzetben lévő ország éltanulóvá váljon. (Bővebben lásd "Mi a titka a német gazdasági csodának?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A felemelkedésre a legjobb példa Németország, melynek gazdasága tíz éve ugyancsak lesajnált helyzetben volt: magas munkanélküliség, recesszió, emelkedő államadósság és válságtól szenvedő pénzügyi szektor jellemezte, miközben ma az országot példaként állítják a mély válságtól szenvedő dél-európai országok elé.

Úgy tűnhet, hogy a gazdaságpolitikusok amit csak lehet, elbaltáztak a válságkezelés során, a bizonyítványuk azonban sokkal szebben fest, mint az 1929-33-as elődöké.

Gyakran hallani igencsak negatív kritikákat a 2008-ban kirobbant globális pénzügyi és gazdasági válság kezelése kapcsán, a száraz tények azonban azt mutatják, hogy bár a válságkezelő recept közel sem tökéletes, a gazdaságpolitikusok tanultak a múlt hibáiból. (Bővebben lásd "A Nagy Gazdasági Válságról az újabb kutatások fényében" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A jelen krízist szokás az 1929-33-as válsághoz hasonlítani, amely végső soron több tíz százalékpontos visszaeséseket és munkanélküliséget, továbbá tömeges bankcsődöt hozott. Most erről azért szó sincs, azaz 2008 és 2013 között a gazdasági vezetők valamit egészen biztosan jobban csináltak, mint tették azt az elődök.