Pénzügyi Szemle online blog

A pénzügyi/gazdasági válság kirobbanásáért a közvélemény és a gazdaságpolitikusok egy része egyenesen a bankokat teszi felelőssé, ami elvezet a logikus következtetéshez: ha a bankok a hibásak, akkor meg kell őket szabályozni. A kérdés, hogy hogyan.

Ha ugyanis a bank biznisz egy "unalmas" iparág lenne, azaz a bankárok nem zsonglőrködnének dollármilliárdokkal, akkor talán elkerülhető lenne a következő válság - valahogy így hangzik a logikusnak tűnő gondolatmenet. (Bővebben lásd "Pénzügyi szabályozás: a harmadik út" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Viszont ha a bankszakma egy unalmas iparág lenne - íme az ellenvélemény -, akkor pénzügyi innováció sem lenne, és meglehet, hogy hosszú évtizedekig elkerülnénk a pénzügyi összeomlást, de akkor a jövő fejlődését lehetővé tevő újítások is hiányoznának. Raghuram Rajan, az IMF korábbi vezető közgazdásza szerint valami köztes megoldást kell találniuk a döntéshozóknak.

A svájci jegybankot az a vád érte, hogy árfolyampolitikájával torzítja a devizapiacokat.

Az elmúlt hónapokban több befolyásos pénzpiaci szereplő - sőt még a Standard & Poor's hitelminősítő is - fogalmazott meg éles kritikát a svájci jegybankkal szemben, mely szerint az alpesi ország árfolyampolitikájával veszélyes torzulásokat idéz elő a devizapiacon. (Bővebben lásd "Torzít vagy stabilizál a svájci jegybank? című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A vád arra utal, hogy a Svájci Nemzeti Bank (SNB) még 2011 szeptemberében 1,2-es minimum árfolyamot határozott meg a frank és az euró között, azaz bejelentette, hogy nem engedi 1,2 alá erősödni az EUR/CHF jegyzést. A korlátozásra azért volt szükség, mert az európai adósságválság miatt a befektetők menekültek az eurózónából, és a biztonságosnak tartott svájci frankot vásárolták.

Ezektől a vételektől ugyanakkor a frank vészesen erősödött az euróval szemben, és már elért egy olyan szintet, ami a svájci gazdaság stabilitását veszélyeztette. Mint kiderült, a túl erős frank sem jó, ez ugyanis deflációt idézhet elő, és visszaveti az exportot.

A banki hitelezés kihúzhatna minket a bajból, ha lenne, aki felvegye a kölcsönöket.

A közgazdászok többsége szerint a válságot az okozta, hogy a bankok túlhitelezték a háztartásokat és az államokat, most pedig az a baj, hogy bár lenne pénzük, mégsem hiteleznek. Robert Skidelsky, a Warwick University professzora szerint a banki hitelezés felélesztése a gazdaságpolitika egyik legfontosabb célja világszerte, és ezzel kapcsolatban mi magyarok is osztozunk a globális gondokban. A nyugat-európai és az amerikai piacon ezt célozta a bankok állami pénzen való megmentése és a pénzpumpa beindítása ("quantitative easing"), de a jelek szerint nem jönnek a várt eredmények. Na de miért nem? (Bővebben lásd "Az is baj, ha sok a hitel, de az is, ha kevés" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Skidelsky szerint az a lényeg, hogy nem csak a hitelezés kínálati oldalát kell nézni, hanem a keresletit is. A gond ugyanis az, hogy a bankok azért nem hiteleznek, mert nincs akinek felelősen hitelezni lehetne, illetve aki ilyen, az sokszor nem akar hitelt felvenni. A háztartások nagy része ugyanis még most is nyögi a korábbi eladósodás terheit - Magyarországon nem kell különösképp magyarázni, hogy az emberek miért idegenkednek a hiteltől. Banki hitelt? Csak ezt ne!

Megvan a hosszú távú megoldás az eurózóna bajaira: a német áraknak és béreknek a spanyolénál gyorsabb ütemben kell nőniük.

Az eurózóna jelenleg számos problémával küzd, melyek többsége arra vezethető vissza, hogy az azonos pénzt használó országok az elmúlt 10 évben más-más fejlődési utat követtek. A spanyol árak és bérek például gyorsabb ütemben nőttek mint a német mutatók, ami oda vezetett, hogy a spanyol gazdaság ma már nem hatékony, és így nem tud versenyezni a némettel. (Bővebben lásd cikkünket a jobb oldali hasábban)

A különbségeknek így vagy úgy de ki kell egyenlítődniük. Minthogy az országok ugyanazt a pénzt használják, a spanyol deviza leértékelése nem képzelhető el - ez lenne a gyors megoldás -, így nem marad más út, mint hogy a német árak és bérek a következő években a spanyolénál gyorsabb ütemben emelkedjenek. Lényegében ugyanazt a folyamatot kell végigjárni, mint az elmúlt tíz évben, csak ellenkező előjellel.

Így utólag teljesen egyértelműnek tűnik, hogy miért tört ki, és miért vált ilyen pusztítóvá a pénzügyi válság. Kérdésként felmerül, hogy akkor előre miért nem lehetett sejteni a bajt, és miért nem lehetet megtenni a szükséges lépéseket.

A kérdésfelvetés természetesen jókora naivitást tükröz, különösen annak fényében, hogy az elmúlt bő 200 évben mintegy 250 esetben került sor államcsődre a világ valamely országában. Csak az Egyesült Államokban az 1982-1992 közötti évtizedben 2270 bank ment csődbe. A számokból is világosan látszik, hogy az emberiség valahogy nem akar tanulni a hibákból, és hiába a modern technológia, a szuperszámítógépek, az internet, a Nobel-díjas közgazdászok, a válságok időről-időre padlóra küldik a gazdaságokat. (Bővebben lásd "A Nobel-díjas közgazdász sem tévedhetetlen" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A jó hír az, hogy eddig egyetlen válság sem hozott "világvégét", a rossz hír az, hogy a jövőben sem fogjuk tudni megakadályozni a krízisek kirobbanását.