Százezrével ontják évente a világ egyetemei a közgazdászokat, mégsem volt közülük szinte egy sem, aki előre tudta volna jelezni a mostani válságot. Sőt: nem, hogy a kiutat nem látni, de azzal is gondja van a közgazdászoknak, hogy leírják, mi is töténik jelenleg a gazdaságban. Mit lehetne válaszolni II. Erzsébetnek?

A 2012-es évet is alapjaiban meghatározó gazdasági válság 2007 végén, 2008 elején robbant ki. II. Erzsébet angol királynő 2008 novemberében ellátogatott a neves London School of Economics-ra (LSE), hogy felavassa a 71 millió fontos költséggel átadott új oktatási központot. A királynő egyszer csak odafordult Luis Garicanóhoz, az LSE kutatási igazgatójához és megkérdezte: miképp lehetséges, hogy senki nem látta előre a válságot?

Természetesen nem a nagy médiafigyelmet kapott királynői kérdés indította el a vitát a mainstream közgazdaságtan válságával kapcsolatban, de az is bizonyos, hogy szakcikkek garmadájánál hatásosabban hívta fel a figyelmet egy olyan jelenségre, amely hatásai miatt nem csak az akadémiai köröket érinti. Hogyan lehetséges, hogy a világ számos közgazdásza közül egy-két kivételtől eltekintve senki nem látta előre az amerikai hitel-, majd pedig az európai adósságpiacom összeomlását? Ez a „vakság” azt jelenti-e, hogy a mainstream közgazdaságtan halott, és nincs helye a közgondolkodásban?

A fősodratú közgazdaságtan használhatóságáról, illetve használhatatlanságáról évtizedek óta folyik a vita, amihez Botos Katalin, a Szegedi Tudományegyetem professzora, a Bankfelügyelet első elnöke is hozzászólt. A ''Nem válságban, hanem átalakulásban van a közgazdaságtan'' című interjújában ezzel kapcsolatban azt emeli ki, hogy hiba lenne a neoklasszikus és a keynesiánus alapokra épülő mainstream közgazdaságtant temetni, de azt nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a tudománynak lépést kell tartania az őt körülvevő kor változásával. „A láthatatlan kéz elmélete csak akkor igaz, ha a gazdasági aktorok az alapvető erkölcsi normák alapján cselekszenek” – mondja Botos Katalin. „A gazdaság aktorai emberek, akik morális alapból kiindulva cselekszenek. Vannak azonban mérhető, számszerűsíthető törvényszerűségek, amelyek statisztikai értelemben, sztochasztikusan érvényesek” – fejti ki.

Mit jelent mindez? Azt, hogy a közgazdaságtanból nem lehet száműzni a minket körülvevő valóságot természetesen leegyszerűsítő modelleket, ezzel ugyanis a tudományosságot űznénk el. A modellek ugyanis mérhetőséget jelentenek. De mivel feltételezéseken alapulnak, így tudni kell, mikor, milyen körülmények között alkalmazhatóak és mikor nem. A feltételezésekkel kapcsolatban természetesen az is fontos, hogy mit tekint a közgazdaságtan adottnak, fixnek, és mit változónak. A jó modell épp onnan ismerszik meg, hogy kellően egyszerű az átláthatósághoz, és épp azokat a feltételek veszi adottnak, ami a megfigyelt jelenség esetében valóban az.

Botos Katalin az említett interjúban arra is felhívja a figyelmet, hogy nem helyes immár egymástól eltérő termelési tényezőkről beszélni, háromféle tőkéről van ugyanis szó: pénztőkéről, a munkaerőtőkéről, illetve természeti tőkéről. A beruházási javakon túl ugyanis a munkaerő és a természeti erőforrások sem adottak maguktól, mindkettő rendelkezésre állásáért meg kell dolgozni.

II. Erzsébetnek pedig azt kell mondanunk, hogy ha a közgazdász-társadalom egy kicsit kritikusabban nézi a saját szakmáját, és egy használhatóbb elméletet épít fel, akkor nem úgy csapott volna le a válság, mint derült égből a villámcsapás. Legalábbis jelen tudásunkkal ezt feltételezhetjük.