Pénzügyi Szemle online blog

Első hallásra logikusnak tűnik, hogy egy országnak annál jobb, minél több a sokat kereső munkavállaló. A magas fizetések ugyanakkor egyenesen visszahúzó erőt jelentenek, rontva a vállalatok versenyképességét és a gazdaság növekedési potenciálját.

Egy korábbi posztunkban bemutattuk, hogy az elmúlt 10 évben Németország éppen azzal alapozta meg a gazdasági erejét, hogy az európai átlagnál lassabb ütemben növelte a béreket. A német vállalatok ezáltal versenyelőnybe kerültek külföldi versenytársaikkal szemben, ami az export meredek emelkedését és a munkanélküliség gyors csökkenését eredményezte.

Most egy másik érdekes tanulmányt mutatunk be, melynek eredményei alapján hasonló következtetés adódik: egy gazdaság számára hosszú távon nem az az előnyös, ha a munkavállalók minél nagyobb hányada él minél magasabb fizetésből.

A washingtoni CEPR kutatója, John Schmitt elemzésében (lásd cikkünket a jobb oldali hasábban) 19 fejlett ipari ország munkaerőpiacát vizsgálja, összehasonlítva az alacsony fizetésből élők arányait a 2009-es évre vonatkozóan. Alacsony bérnek a tanulmány az átlagos fizetés kevesebb, mint kétharmadát tekinti.

A szabad munkavállalás az Európai Unió egyik nagy vívmánya, a keleti tagállamok mindegyike szinte megváltásként várta a határok lebontását. Még a kormányok is, pedig ma már látni, hogy inkább talán sírniuk kellett volna.

A felsőoktatás átalakításának egyik legkomolyabb és legtöbb vitát gerjesztő része, hogy az állami finanszírozásban tanulókat egy időre röghöz kötné a törvény, azaz előírná, hogy a képzés után bizonyos ideig Magyarországon kellene munkát vállalniuk. Ehhez a vitához szólt hozzá Botos Katalin is (írását lásd a jobb hasábban).

Egy gazdaságban a legfontosabb erőforrás a humán tőke, melynek erejét gyakran hajlamosak vagyunk alábecsülni. Az emberi erőforrásért éles verseny folyik, amiben az Egyesült Államok és Nyugat-Európa egyelőre nyerésre, Magyarország viszont félő, hogy vesztésre áll.

Az erőforrás szó hallatán ugyanis az ember önkéntelenül is gyárakra, üzemekre, bányákra, földre, ásványi kincsekre gondol, nem pedig a körülöttünk élők szorgalmára, intelligenciájára, képességeire és képzettségére. Utóbbiak ugyanakkor egy modern társadalom számára a legnagyobb kincsnek számítanak, sőt számszerűsíthetők is: az USA-ban a JP Morgan bankház szerint az emberi erőforrás becsült értéke mintegy 750 ezer milliárd dollárra rúg, ami mellett eltörpül a háztartások 70 ezer milliárd dolláros - pénzügyi és reál - vagyona.

Európa az adósságválságok korát éli, amikor a kormányoknak szigorú költségvetési politikát kell folytatniuk, adót emelni és kiadást csökkenteni. De vajon hogyan várható el a politikusoktól a fokozott szigor, ha ezzel épp saját újraválasztásukat kockáztatják? Hát mondjuk úgy, ha nem is.

Az általános vélekedés szerint a politikusok azért vonakodnak "rendbe tenni" a költségvetést és lefaragni az államadósságot, mert a szükséges megszorítások - adóemelés, kiadáscsökkentés - olyan mértékben rontanák népszerűségüket, ami a soron következő választáson törvényszerűen súlyos vereséggel jár.

Alberto F. Alesina, Dorian Carloni és Giampaolo Lecce ugyanakkor kimutatták (lásd Választási győzelmet hoz a fiskális konszolidáció? című cikkünket a jobb oldali hasábban), hogy ez a vélekedés abszolút alaptalan.

Az Európai Unióban is a GDP a gazdasági teljesítmény elfogadott mércéje, a szankcionálási kritériumokat is ez alapján számolják. De mi van, ha hibás a mutató?

A makrogazdasági mutatók esetében mindig problémás a számítási metodika, és ritka, amikor nem hozható fel egy-egy számítási metódus ellen olyan érv, amelyen érdemes elgondolkodni. Az egyik legtöbbet kritizált mutató a gazdasági teljesítményt leképező bruttó hazai termék, a GDP, aminek kiemelt jelenmtőséget ad, hogy részben ez alapján akár szankcionálni is lehet országokat, mint ahogy azt Magyarország mostani példája is mutatja.