Pénzügyi Szemle online blog

A fiatalkori munkanélküliség az egész életútra rányomja a bélyegét. Márpedig az EU-ban sajnos elég jellemző.

Európa vezetői elsősorban azokra a problémákra keresik a megoldást, melyek látványos pénzpiaci elmozdulásokat - többnyire meredek zuhanást - váltanak ki. Na, de mi lesz azokkal a strukturális, a társadalmi és politikai stabilitást veszélyeztető, de csak hosszabb távon jelentkező gondokkal, amelyek tömegek mindennapjait érintik? (Bővebben lásd "Fiatalok a szakadék szélén" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Ezek többnyire a rövid távú gondok, amiket meg kell oldani. Stabil költségvetés kell, fenntartható állampapír hozamok, bankunió. Rendben. De mi a helyzet, a hosszú távú problémákkal, amik valamiért, ki tudja miért nem ütik ki a biztosítékot a londoni és frankfurti befektetőknél?

Az eurózóna adósságválsága szépen sorban szedi áldozatait, a célkeresztbe kerülő soron következő célpont Szlovénia.

A görög-portugál-ír-spanyol-ciprusi mentőcsomagokat követően az euróválság hatodik mentésre váró tagja Szlovénia lehet, miután az ország az ír/spanyol forgatókönyvhöz hasonlóan egy re súlyosabb bank- és ingatlanpiaci válságba süllyed. (Bővebben lásd "Szlovéniát is menteni kell?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Az eurózónához 2007-ben vérmes reményekkel csatlakozó ország látványos ingatlanpiaci boomot élt meg 2005 és 2008 között, az ingatlanárak ezen időszak alatt közel 60 százalékkal emelkedtek, a bankok két kézzel szórták a hiteleket, az életszínvonal pedig már az EU átlagát közelítette. A fellendülést elsősorban külföldi hitelekből finanszírozták, mindez azonban nem okozott gondot egészen addig, míg a pénzcsapok el nem záródtak.

2008-ban beütött a krach, az ingatlanárak visszaestek, az építőipar mára harmadára esett, a nem teljesítő banki hitelek száma hirtelen megugrott, az ország pedig a GDP 10 százalékát felemésztő recesszióba süllyedt.

Az olaszok nemcsak a foci EB elődöntőjében, hanem a hétvégi EU-csúcson is legyőzték a németeket, csak nehogy a gazdasági versenypályán is úgy járjanak, mint a spanyolok elleni fináléban.

Paolo Manasse, a University of Bologna professzora a kihagyhatatlannak tűnő párhuzammal teszi szemléletessé, hogy bár az EU-csúcs egyes lépései rövid távon jelentős könnyebbséget jelenthetnek Olaszország számára, hosszabb távon nem árt, ha összekapják magukat, mert a történet vége csúfos vereséggel járhat. (Bővebben lásd "Olaszország: hiába a németek felett aratott győzelem?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Itt van például az a megállapodás, mely szerint az EFSF/ESM mentőalapok számára rendelkezésre álló mintegy 700 milliárd euróból közvetlenül lehet eurózóna állampapírokat vásárolni, amely lépéssel megtámasztható lesz az olasz vagy spanyol kötvénypiac. A németek sokáig ellenálltak, Mario Monti olasz miniszterelnök azonban kiállt az elképzelés mellett, és elfogadtatta azt az európai vezetőkkel.

Az eurózóna válsága tulajdonképpen egy politikai válság, melynek alapja az, hogy az egyes országok vezetői - érthető okokból - foggal-körömmel ragaszkodnak a nemzeti szuverenitáshoz.

Egy valutaunió azonban így nem működhet, ahhoz hogy az eurózóna átalakuljon egy fenntartható gazdasági közösséggé, ahhoz meg kell valósítani mind a bankuniót mind pedig a költségvetési uniót, ez azonban törvényszerűen a szuverenitás egy részének elvesztésével jár. (Bővebben lásd "Miért ennyire nehézkes az európai válságkezelés?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Ahhoz hogy a rendszer működjön, nem elég a nemzeti devizáról és az önálló monetáris politikáról lemondani. A helyi bankok feletti felügyeletet, a feltőkésítés és betétbiztosítás jogát és feladatát át kell adni egy központi szervnek, a költségvetések megalkotásába beleszólást kell engedni a központi hatóságoknak, és az adószedés jogának egy részéről is le kell mondani.

Spanyolország az euró miatt került szorult helyzetbe?

"A bajban lévő eurózóna tagállamok a válság előtt felelőtlenül túlköltekeztek, saját maguknak köszönhetik a bajt, így a problémákat oldják meg maguk" - kisarkítva nagyjából így foglalható össze a német álláspont az európai válságkezelés kapcsán.

A félreértés ott van, hogy ez a gondolatmenet - legalábbis Martin Wolf, a népszerű publicista szerint - alapvetően téves. A spanyol költségvetés ugyanis a válság kirobbanása, azaz 2008 előtt éveken keresztül többletet mutatott, az államadóság pedig stabil csökkenő pályán mozgott, sőt a GDP-hez viszonyított 35-40 százalékkal fele akkora volt, mint a német adóság.

A spanyol közpénzügyek tehát látszólag kifogástalan állapotban voltak, só sem volt tehát felelőtlen állami költekezésről. (Bővebben lásd "Az eurón bukott meg Spanyolország" című cikkünket a jobb oldali hasábban)