Pénzügyi Szemle online blog

Az OECD országokban a legtöbb adófizetői pénzt szociális programokra és nyugdíjra költik, de szép summa megy el egészségügyre és oktatásra is.

Az OECD összeállított egy érdekes statisztikát, melyből kiderül, hogy a tagországok a 2000-ben mért 31 százalékról átlagosan 41 százalékra növelték a GDP-hez mért állami kiadások mértékét. Az állam tehát a nemzeti össztermékekhez mérten jóval többet költött 2010-ben, mint egy évtizeddel korábban, ami alighanem a válság nyomán fellépő jelentős plusz kiadásoknak tudható be. (Bővebben lásd "Szociális kiadásokra költenek a legtöbbet a tagországok" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS!
http://www.facebook.com/penzugyiszemle

Állami kiadások alakulása a GDP százalékában

A legnagyobb mértékben a szociális kiadások ugrottak meg, a GDP közel 10 százalékáról a GDP közel 14 százalékára, de az egészségügyi kiadások is szépen növekedtek - megközelítőleg 5 százalékról a GDP 7 százalékára - és az oktatásra is többet költöttek - 5,2 százalékot a 4,5 százalék után - az államok 2010-ben, mint egy évtizeddel korában.

Nem kell rettegni az eurózóna szétesésétől, több mint valószínű, hogy néhány éven belül még meg is köszönnék az érintettek.

Az Egyesült Államok és az eurózóna a múltban a gazdasági teljesítmény tekintetében jellemzően kéz a kézben haladtak, az elmúlt két évben azonban látványosan elváltak egymástól. Az USA folytatta a növekedést, és 2012 negyedik negyedévében reál GDP-je már 2,5 százalékkal haladta meg a 2007-ben felállított csúcsértéket, miközben az eurózóna mutatója éppen ennyivel, azaz 2,5 százalékkal maradt el a válság előtti rekordtól. (Bővebben lásd "Az euró okolható az USA és az eurózóna szétválásáért" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS!
http://www.facebook.com/penzugyiszemle

Ami ennél is aggasztóbb, az a tendencia: miközben az USA gazdasága szünet nélkül növekszik - az előrejelzések szerint 2013 első negyedévében az évesített ütem akár a 4,0 százalékot is elérhette -, addig az eurózóna gazdasága szenved a recessziótól, amiből az előrejelzések szerint meglehet, hogy egészen az év végéig nem fog kilábalni.

Ha nem vágjuk meg az egészségügyi- és nyugdíjkiadásokat, akkor idővel csak nagyon komoly egyéb megszorítások révén tudjuk majd mederben tartani a költségvetést. Legalábbis az OECD kutatói szerint.

A demográfia és az ahhoz kapcsolódó állami kiadás egy rendkívül pontosan számítható és előre jelezhető szelete a gazdaságnak, azaz a jelenlegi tendenciák alapján pedig könnyen megadható, hogy hogyan alakulnak a nyugdíj- és egészségügyi kiadások 10-20 vagy akár 30 év múlva. (Bővebben lásd "Egészségügyi- és nyugdíjkiadások versus adósságcsökkentés" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Az OECD országok számára ezek a kalkulációk túl sok megnyugtató információval nem szolgálnak, a jelenlegi magas adósságszintek, az elöregedő népesség és a tovább emelkedő várható élettartam fényében egészen biztosan kijelenthető: ha nem következik be a jelenlegi egészségügyi- és nyugdíjrendszert reformja, akkor a soron következő évtizedekben mind a nyugdíj, mind az egészségügyi kiadások komoly mértékben fognak emelkedni.

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS!
http://www.facebook.com/penzugyiszemle

Költségvetések kiigazítási igénye szociális reformokkal (szürkével) és azok nélkül (kékkel)

A grafikon azt mutatja, hogy mennyivel kell lefaragni a költségvetés hiányát a 2012-es szinthez képest ahhoz, hogy 2050-re az államadósság 50 százalékra süllyedjen. A szürke oszlopok figyelembe veszik a szükséges szociális reformokat, míg a kékek ezek nélkül számolnak.

Rossana Merola és Douglas Sutherland, az OECD közgazdászai ugyanakkor hangsúlyozzák, hogy a jelenlegi tendenciák nem fenntarthatók, nem lehet egyszerre lefaragni a költségvetés hiányát és az államadósságot, és engedni a szociális kiadások emelkedését.

Ha a gazdasági problémákra továbbra is politikai megoldások születnek, az könnyen vezethet megoldhatatlan konfliktusokhoz az eurózónában.

Ha az eurózóna nem menti meg Ciprust, akkor veszélybe kerülhet a pénzügyi stabilitás, ha megmenti, mi több, mindig mindenkit megment, akkor a gazdasági szereplők sohasem tanulják meg vállalni a következményeket a pénzügyi döntéseik után. Ez a már jól ismert dilemma, a pénzügyi stabilitás és az ún. moral hazard, azaz a morális kockázat között. (Bővebben lásd "Pénzügyi stabilitás vagy morális kockázat?" című cikkünket a jobb oldali hasábban.)

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS!
http://www.facebook.com/penzugyiszemle


Jean Pisani-Ferry, a brüsszeli Bruegel kutatóintézet igazgatója hangsúlyozza, hogy - különösen válságos időkben - rettentő nehéz megtalálni az egyensúlyt a két cél között, azaz olyan megoldást találni, ami egyszerre stabilizálja a pénzügyi rendszereket, és tanítja a következmények vállalására az egyes piaci szereplőket. Ciprus remek példát szolgáltat erre a dilemmára, egyre inkább úgy tűnik ugyanakkor, hogy sikerült megtalálni a "jó" megoldást: a 100 000 euró alatti betétesek nem fizetnek, ezzel megőrizhető a pénzügyi stabilitás, a határ fölötti betétekre viszont jókora egyszeri adót vetnek ki, így a nagybetétesek megtanulják, hogy vállalniuk kell a pénzügyi döntéseik kockázatát.

A háborúk után működött, így miért ne működhetne most is egy olyan újjáépítés, melyet átmeneti válságadókból finanszíroznak, és az állam vezérel?

Európa ördögi körbe került: a vállalatok és a háztartások óvatosak, ezért nem költenek, a magas államadósság miatt az államok megszorítani kényszerülnek, aminek következtében a gazdaságok stagnálnak/csökkennek, ami még óvatosabbá teszi a szereplőket, akik még jobban visszafogják a kiadásaikat… (Bővebben lásd "A balanced-budget stimulus lehet a kiút Európában" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

És így tovább, Európa szépen lassan csúszik lefelé, és egyelőre esély sem látszik a kilábalásra. A megoldás - ahogy arra Robert J. Shiller, a Yale University professzora rámutat - az ún. "balanced-budget stimulus" lehet, ami annyit tesz, hogy az állam átmeneti válságadókat vet ki, a beszedett pénzt pedig elkölti gazdaságélénkítésre (utakat épít, iskolákat újít fel, közmunkaprogramokat hirdet, munkahelyteremtő beruházásokhoz nyújt támogatást…). A költségvetés hiánya így nem nő, az államadósság sem, miközben a vállalatok és háztartások által őrizgetett pénzek ismét visszatérnek a gazdaság körforgásába.