Pénzügyi Szemle online blog

Pénzügyi szempontból egy ország sebezhetősége nem csak attól függ, hogy mekkora a GDP-hez mért államadóssága, hanem attól is, hogy kik tartják az állampapírokat.

Az IMF által készített tanulmány rámutat, hogy sokkal jobban jár az az ország, melynek ugyan magas az államadóssága, de az adósság legnagyobb részét hazai befektetők finanszírozzák - a legjobb példa erre Japán -, mint azok, melyek állampapírjait nagyrészt külföldi invesztorok tartják. (Bővebben lásd "Kockázatos, ha külföldiek finanszírozzák az államot" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Forrás: IMF

A Valutaalap szakemberei az egyes országokra vetítve kiszámolták az ún. Investor base Risk Indexet (IRI), amely azt számszerűsíti, hogy az állampapírok mennyire kockázatos befektetők kezében vannak. Hat befektetői csoportot különböztetnek meg: külföldi jegybankok, külföldi bankok, külföldi egyéb befektetők - magánszemélyek, biztosítók, befektetési alapok -, valamint hazai jegybank, hazai bankok és hazai egyéb befektetők.

Új, szigorú költségvetési szabályok lépnek életbe az eurózónában. Kérdés, hogy ezek jobban működnek-e mint a korábbiak.

Idén lép hatodik évébe az európai gazdasági válság, aggodalomra ugyanakkor nincs ok, az euróövezeti államok ugyanis 2013-tól kezdődően új költségvetési szabályok követésére kötelezték el magukat: megígérték, hogy a jövőben törekednek a 0,5 százalékos GDP-arányos strukturális hiány elérésére. (Bővebben lásd "Európa: működnek majd az új költségvetési szabályok?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Mit is jelent ez? A strukturális hiány figyelembe veszi az átmeneti negatív és pozitív kilengéseket a költségvetésekben, azaz az európaiak arra vállaltak kötelezettséget, hogy hosszú évek átlagában teljesítik a 0,5 százalékos költségvetési hiányt.

Maradjunk meg a "régi rendszernél", vagy kövessük a nálunk fejlettebb országokat, még akkor is, ha ez rövid távon plusz kiadással jár? Jól ismert dilemma, amivel a magyar közszféra is szembesül.

Korábban több posztunkban is írtunk arról - például itt és itt -, hogy az államnak a kiegyensúlyozott költségvetés megteremtéséhez nem feltétlenül kell megszorítania, az egyenleg javulása úgy is elérhető, ha a hatékonyságot javítja. Nem feltétlenül kell tehát több pénzt beszedni a gazdaság szereplőitől, inkább arra kell törekedni, hogy a már meglévő forrásokat a lehető legokosabban költse el. (Bővebben lásd "Az eredményszemléletű számvitelre történő áttérés elvi programja" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Ebbe a gondolatmenetbe illeszthető be az az elképzelés, mely szerint a közszférában érdemes lenne áttérni a jelenleg használt pénzforgalmi szemléletről az eredményszemléletű számvitelre.

Az adófizetőktől kapott pénzekre értékkent tekintsünk, akkor is, ha kis összegekről van szó - egy párizsi vélemény, ami akár budapesti is lehetne.

A makrogazdasági elemzők és a gazdaságpolitikusok nagy része hajlamos a közpénzügyek rendbetételekor kizárólag mennyiségi szempontok alapján dönteni. Márpedig a közpénzek elköltésének minősége legalább ugyanilyen fontos - legalábbis ez derül ki Didier Migaud, a francia számvevőszék elnökének minap elmondott beszédéből. (Bővebben lásd "Minden fillér közpénzt meg kell becsülni" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A francia gondolatmenet nagyban hasonlít arra, amit Magyarországon ugyancsak a Számvevőszék hangsúlyoz - mint arról ebben és ebben a posztban már mi is beszámoltunk.

Megvan, mit nézett el alaposan az IMF, amikor megszorítást javasolt az európai országoknak.

Korábbi posztunkban bemutattuk, hogy az IMF alapos hibát vétett a válság során, miután alulbecsülte a költségvetési szigor gazdasági aktivitásra való kihatását. A szakemberek ugyanis úgy számoltak, hogy az eurózónának megéri ragaszkodni a megszorításokhoz, miután 1 százaléknyi adóemelés vagy kiadáscsökkentés "mindössze" 0,5 százalékkal csökkenti a GDP-t. Ezzel szemben kiderült, hogy a negatív hatás a valóságban nem 0,5, hanem 1,3, azaz egy 1 százalékos megszorítás valójában 1,3 százalékkal rontott a nemzeti összterméken. (Bővebben lásd "Ezért tévedett az IMF" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

De vajon hogyan tévedhetett ekkorát az IMF, és hogyan adhatott olyan tanácsot az eurózónának, ami hosszú elnyújtott stagnálást, a dél-európai országokban pedig mély recessziót okozott?