Pénzügyi Szemle online blog

A válság alatt többször is arról szóltak a hírek, hogy az adófizetők pénzén, milliárdos összegekkel meg kell menteni a bankokat. A hangsúly ezen van: "Kell".

A kérdés, ami először beugrik, hogy vajon miért is kellene? Magunk körül számtalan vállalkozást ismerünk - a sarki fűszerestől a ruhaboltosig -, akiket senki sem ment meg, főleg nem az adófizetők pénzén. De vajon mi a különbség az országhatárokon átnyúló bankok, és a sarki fűszeres között? (Bővebben lásd "Szigorúbb tőkemegfelelés és modern bankrendszer" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A legfontosabb különbség a rendszerkockázatban rejlik. Ha ugyanis egy óriásbank elbukik, az magával ránthat egész iparágakat, sőt országokat. Ez elfogadhatatlan természetesen, az apokaliptikus összeomlásnál nyilvánvalóan jobb, ha az adófizetők néhány milliárd dollárt vagy eurót betolnak.

A végelszámolásnál könnyen kiderülhet, hogy jóval többe kerül az IMF-hitel a papíron szereplő 3-4 százaléknál.

Az elmúlt hónapok IMF-tárgyalásai alatt többször is olvasni lehetett, hogy Magyarország okosan tenné, ha a Valutaalaptól venne fel kölcsönt 3-4 százalékos kamat mellett, ahelyett, hogy a forint alapú állampapírok kibocsátásán keresztül von be forrást, 6-7, sőt esetenként 8-9 százalékon. Ha valaki megkérdezné tőlünk, hogy mennyi kamatot akarunk fizetni, 3 százalékot, vagy 6-ot, akkor eléggé egyértelmű a válasz. (Bővebben lásd "A költségvetés kockázatai a következő években" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Már-már túl egyértelmű, annyira, hogy az embernek rossz érzése támad, valahogy úgy, mint amikor visszagondol a svájcifrank-alapú hitelkérelmeknél elhangzott kérdésre: "Kedves hitelfelvevő, melyiket választja, 50 ezres törlesztő és frankhitel, vagy 80 ezres törlesztő, és forinthitel?"

Ahogy a frankhiteleknél is kiderült, hogy nincs ingyenebéd, úgy az IMF-hitel kapcsán is félő, hogy a valós költségek meghaladják azt a bizonyos 3-4 százalékot...

Elveszítették függetlenségüket az unothodox monetáris politikát követő jegybankok, vagy csak a körülmények áldozataivá válták?

Közgazdászok a világ minden pontján aggódva figyelik a jegybankok és a kormányok kapcsolatát, miután ránézésre több jegybank is veszített függetlenségéből, azaz tulajdonképpen azt csinálja, ami a kormányoknak kedvez. A jegybanki függetlenség pedig szent és sérthetetlen, ez az intézmény ügyel ugyanis a pénz stabilitására és értékállóságára, ami mindannyiunk érdeke. (Bővebben lásd "A jegybanki függetlenség és a válság" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A jegybankok ugyanakkor az elmúlt években egyre inkább úgy táncolnak, ahogy a politikai vezetés fütyül. Elég csak a japán intézményre gondolni, amely a kormány nyomására igyekszik gyengíteni a jent, segítve ezzel a gazdasági növekedés beindulását. Vagy a Fedre, amely elhatározta, hogy addig tartja 0 százalékon az alapkamatot, míg a munkanélküliség nem süllyed megnyugtató szintre.

Rettentő fontos, hogy Magyarország megfelelő devizatartalékkal rendelkezzen, viszont ha túl sok az euró, azon százmilliárdokat bukhatunk.

Magyarország nem létezhet devizatartalék nélkül, ha nem heverne megfelelő mennyiségű euró a jegybank számláján, akkor az ország pénzügyei szélsebesen összeomlanának, és futhatnák a forintunk után. A válság előtti megközelítőleg 15 milliárd euróról mára 35 milliárd euróra - több mint 10 000 milliárd forint - nőtt a devizatartalékunk, ami egyfelől megnyugtató, másfelől viszont jelentős veszteségforrás, amin akár évi százmilliárdokat is bukhatunk. (Bővebben lásd "A költségvetés kockázatai a következő években" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Két módon is veszíthetünk a túl nagy devizatartalékon. A legkézenfekvőbb és leggyorsabb veszteség abból adódhat, ha a forint erősödik. Igaz ugyan, hogy a jegybanki kimutatásokban nem szerepelnek a napi mozgások, de elméletileg a 35 milliárd eurónyi devizatartalékon akár egy hét alatt bukhatunk 350 milliárd forintot, ha az euró árfolyama 10 forinttal süllyed.

Az az igazi veszély, ha van pénz, de mindenki otthon kuporgatja.

A hírekben a válság alatt gyakran olvashattuk, hogy az európai állampapírpiacok az összeomlás szélére kerültek, a befektetők ugyanis nem voltak hajlandóak megvásárolni a spanyol/olasz államkötvényeket. Az eurózóna bankjai komoly bajba kerültek, mert a bankok nem adtak egymásnak hiteleket, vagy épp a magyar állampapírok és a forint lesiklópályára kerültek, miután a befektetők elfordultak és "kiszáradt a likviditás". (Bővebben lásd Botos Katalin "Egy kis pénzelmélet - pénz versus likviditás" című írását a jobb oldali hasábban)

Elromlott a hangulat és kiszáradt a likviditás? Miközben ugyancsak azt olvassuk, hogy például a magyar bankok ezer milliárd forintos tételben tartanak pénzt a jegybankban, vagy az európai bankok EKB-nál tartott betétei rekord méretűre duzzadtak?