Pénzügyi Szemle online blog

Az I. világháború előtt még politikailag súlytalan Egyesült Államok többek között azzal alapozta meg felemelkedését, hogy finanszírozta a háborúban álló Európa adósságait. A feltörekvő országok előtt most megnyílhat ugyanez az esély: ha az eurózóna megmentésében részt vennének, az ugrásszerűen növelhetné politikai és gazdasági befolyásukat.

Egy mondás szerint egy országot két módon lehet térdre kényszeríteni: karddal vagy adóssággal. Utóbbi Európát a szakadék szélére sodorta, és könnyen elképzelhető, hogy aki a túléléshez szükséges pénzt adja, az szabja majd a feltételeket a soron következő évtizedekben (bővebben lásd "Feltörekvő országok: az IMF feltőkésítése lehet az ugródeszka" című cikkünket a jobb hasábban).

Ha valóban segíteni akarunk a szegényeken, akkor tiszta vizet és szúnyoghálót adjunk, és felejtsük el a laptopokat és a fair-trade kávét.

Nem csak gazdasági, hanem társadalmi szinten is globalizálódott a világ. Az Északi félteke tehetős polgárai szívesen adakoznak a szenvedő Délnek, természetesen az a legjobb, ha ehhez nem kell különösképp módosítani a mindennapi szokásaikon.

A szegények megsegítésére manapság számos lehetőség kínálkozik, már csak az a kérdés, hogy vajon melyik a leghatékonyabb, a legeredményesebb és a leghasznosabb. Úgy fest, hogy bizonyosan nem a fair-trade kávé szürcsölgetése, és nem is a szegény gyerekek laptoppal való ellátása (erről szóló cikkünket lásd a jobb hasábban).

A híradásokban gyakran hallhatjuk, hogy a forintgyengülés "jó", mert serkenti az exportot, ezáltal lökést ad a vállalati szektornak és növeli a foglalkoztatottságot. Másfelől viszont "rossz", mert a devizahiteleken veszteség képződik, ami a gazdaság szinte minden szereplőjének plusz kiadást jelent. Kérdés: akkor most a gyengülő, vagy az erősödő forint az érdekünk?

Az 1929-33-as gazdasági válságból az Egyesült Államok többek között a dollár leértékelésével tudott kikászálódni. A nemzeti deviza leértékelésének köszönhetően (1) sikerült kilépni a deflációs spirálból, (2) a kialakuló inflációnak köszönhetően csökkentek a reálbérek, ezáltal javult a vállalatok versenyképessége és nőtt az export, végül (3) az adósságok reálértéke is csökkent.

Mindez csupa pozitívum, nem csoda, hogy a gazdasági válságokat követően általában a kormányok üdvözlik a deviza leértékelődését. (A témáról bővebben lásd "Devalváció: egy lehetséges út válságok után" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Nagyon nem mindegy, melyik közgazdász-csapatnak hisznek a politikusok, a javasolt kúrák ugyanis teljesen eltérnek egymástól, és mindenki csak tippelhet, melyik a helyes.

A közgazdászok mindig hajlamosak voltak egymás tantételeit totális tévedésnek minősíteni, de olyat már rég lehetett látni, amit manapság. A világ nagy gazdasági centrumai ugyanis mind évtizedek óta nem tapasztalt nehézségekkel állnak szemben, a szakértők pedig egymással teljesen ellentétes recepteket javasolnak ezek leküzdésére (ezzel kapcsolatos cikkünket lásd a jobb hasábban).

Olyan kardinális kérdésekben nincs egyetértés, mint hogy megszorítani, vagy épp ellenkezőleg, élénkíteni kell a kormányoknak? Hogy meddig maradjanak fenn az alacsony alapkamatok? Hogy érdemes-e együtt tartani az eurózónát, vagy sem? Vagy egy nagyon konkrét esetet kiemelve: hogy Görögországnak maradnia kell-e az eurótérségben, vagy elhagynia azt?

Havi több százezer forintot jelenthetne, ha az otthon maradt anyuka kiszámlázná a főzést, a mosást, a takarítást, a gyerekfelügyeletet.

Az Investopedia pénzügyi cég elemzői kiszámolták, hogy mennyibe kerülne, ha a piacon vásárolnánk meg azokat a szolgáltatásokat, amiket egy háztartásbeli nyújt. Az amerikai árakat figyelembe vevő éves végösszeg 96 261 dollár, azaz nagyjából 20 millió forint (bővebben lásd "Versenyképesség és a család" című cikkünket a jobb hasábban).

Magyarországon ez természetesen kevesebb, egyszerűen azért, mert alacsonyabbak a fizetések. Na de "mennyit ér" egy otthon maradt háztartásbeli kismama, illetve háztartásbeli ma Magyarországon?