Az EU vezetői olyan megállapodást kötöttek, aminek semmi realitása.
Húsz évig tartó válságnak néz elébe Európa, legalábbis Wolfgang Münchau, a Financial Times publicistája szerint. Münchau ezt arra alapozza, hogy szerinte a legutóbbi európai uniós csúcsértekezleten született megoldási javaslat egy jelentős lépés volt - csak éppen a rossz irányba ("Az eurózóna válsága 20 évig fog tartani" című írását lásd a jobb oldali hasábban).
A publicista logikusan érvel. A csúcson ugyanis abban állapodtak meg az európai vezetők, hogy lesz közös bankfeltőkésítés, de csak akkor, ha tető alá hozzák a bankuniót. Annyi csupán a baj, hogy a Bundesbank már egyértelművé tette, hogy ez utóbbi csakis politikai unió esetén reális lehetőség, ami pedig jelen állás szerint messze van a megvalósulásra esélyes projektek halmazától. Vagyis rendezkedjünk be egy még húsz évig tartó krízisre!
Még húsz év válság
Ki lesz a következő áldozat?
Az eurózóna adósságválsága szépen sorban szedi áldozatait, a célkeresztbe kerülő soron következő célpont Szlovénia.
A görög-portugál-ír-spanyol-ciprusi mentőcsomagokat követően az euróválság hatodik mentésre váró tagja Szlovénia lehet, miután az ország az ír/spanyol forgatókönyvhöz hasonlóan egy re súlyosabb bank- és ingatlanpiaci válságba süllyed. (Bővebben lásd "Szlovéniát is menteni kell?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)
Az eurózónához 2007-ben vérmes reményekkel csatlakozó ország látványos ingatlanpiaci boomot élt meg 2005 és 2008 között, az ingatlanárak ezen időszak alatt közel 60 százalékkal emelkedtek, a bankok két kézzel szórták a hiteleket, az életszínvonal pedig már az EU átlagát közelítette. A fellendülést elsősorban külföldi hitelekből finanszírozták, mindez azonban nem okozott gondot egészen addig, míg a pénzcsapok el nem záródtak.
2008-ban beütött a krach, az ingatlanárak visszaestek, az építőipar mára harmadára esett, a nem teljesítő banki hitelek száma hirtelen megugrott, az ország pedig a GDP 10 százalékát felemésztő recesszióba süllyedt.
Mégsem annyira bénák a politikusok?
Az eurózóna válsága tulajdonképpen egy politikai válság, melynek alapja az, hogy az egyes országok vezetői - érthető okokból - foggal-körömmel ragaszkodnak a nemzeti szuverenitáshoz.
Egy valutaunió azonban így nem működhet, ahhoz hogy az eurózóna átalakuljon egy fenntartható gazdasági közösséggé, ahhoz meg kell valósítani mind a bankuniót mind pedig a költségvetési uniót, ez azonban törvényszerűen a szuverenitás egy részének elvesztésével jár. (Bővebben lásd "Miért ennyire nehézkes az európai válságkezelés?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)
Ahhoz hogy a rendszer működjön, nem elég a nemzeti devizáról és az önálló monetáris politikáról lemondani. A helyi bankok feletti felügyeletet, a feltőkésítés és betétbiztosítás jogát és feladatát át kell adni egy központi szervnek, a költségvetések megalkotásába beleszólást kell engedni a központi hatóságoknak, és az adószedés jogának egy részéről is le kell mondani.
Ezért omlott össze Spanyolország
Spanyolország az euró miatt került szorult helyzetbe?
"A bajban lévő eurózóna tagállamok a válság előtt felelőtlenül túlköltekeztek, saját maguknak köszönhetik a bajt, így a problémákat oldják meg maguk" - kisarkítva nagyjából így foglalható össze a német álláspont az európai válságkezelés kapcsán.
A félreértés ott van, hogy ez a gondolatmenet - legalábbis Martin Wolf, a népszerű publicista szerint - alapvetően téves. A spanyol költségvetés ugyanis a válság kirobbanása, azaz 2008 előtt éveken keresztül többletet mutatott, az államadóság pedig stabil csökkenő pályán mozgott, sőt a GDP-hez viszonyított 35-40 százalékkal fele akkora volt, mint a német adóság.
A spanyol közpénzügyek tehát látszólag kifogástalan állapotban voltak, só sem volt tehát felelőtlen állami költekezésről. (Bővebben lásd "Az eurón bukott meg Spanyolország" című cikkünket a jobb oldali hasábban)
Ezért nem fizetnek a németek
A június 28-29-ei EU-csúcs előtti hetekben valóságos európai népharag zúdult a németekre, mondván pont ők vétóznak meg minden mentőakciót, pont ők, akik a legnagyobb haszonélvezői az eurózónának és az eurónak. De vajon tényleg a németek húzták a legnagyobb hasznot az euróból?
Kétségtelen, hogy Németország a legnagyobb exportőr az öreg kontinensen, mint ahogyan az is, hogy a német kivitel 1998 és 2011 között 117 százalékkal bővült. Nem kérdés, hogy az exportnak jót tesz a közös belső piac és a közös deviza, mint ahogyan az sem, hogy az elmúlt évtizedben a német márka vélhetően jobban felértékelődött volna, mint tette azt az euró, ez a felértékelődés pedig visszavethette volna a német kivitelt. (Bővebben lásd "Valóban Németország az euró legnagyobb nyertese?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)
A németek ugyanakkor azzal védekeznek, hogy bár az export valóban szépen bővült, a teljes gazdasági növekedés a vizsgált időszakban elmaradt az európai átlagtól. Hogyan nevezhetnénk Németországot az euró legnagyobb haszonélvezőjének, ha az 1998 és 2011 között átlagos GDP-növekedés mindössze 1,4 százalékos volt, szemben például a francia 1,7 százalékkal, vagy a 2,0 százalékos hollanddal, esetleg a teljes eurózónára számolt 1,6 százalékos átlaggal - így védekeznek a németek…
Utolsó kommentek