Pénzügyi Szemle online blog

Fölöttébb hasznos lenne, ha meg lehetne adóztatni az offshore bankszámlákra menekített százmilliárdokat. De van egy pár de.

A napokban nagy port kavart a terv, mely szerint a magyar állam 35 százalékos forrásadóval sújtaná a Svájcba vitt vagyonokat. Az első optimista nyilatkozatok után - melyek százmilliárdos adóbevételekről szóltak - ugyanakkor egyértelművé vált, hogy bár valóban rettentő vagyonokról van szó, a külföldre menekített milliárdos pénzek a legnehezebben megadóztatható forintok. (Bővebben lásd "Miként adóztathatók meg az offshore milliárdok?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A Tax Justice Network becslései szerint például valahol 20-30 ezer milliárd dollárra - az USA és Japán éves GDP-je - rúghat világszerte a vagyonos magánszemélyek által külföldre menekített pénzösszeg, melynek mintegy harmada bűnözésből, 3-4 százaléka korrupcióból, a fennmaradó 60-65 százaléka pedig szimplán vagyonmenekítésből származik. A kimutatás szerint egyébiránt a három legkedveltebb "menedék bank" a svájci UBS és Credit Suisse, valamint az amerikai Goldman Sachs.

Az egyedül élők életük során akár egymillió dollárral is többet költhetnek egészségügyre, lakbérre, adóra, mint a házasságban élők. Ez is Amerika.

Lisa Arnold és Christina Campbell, a téma lelkes követői rámutatnak, hogy jelenleg az Egyesült Államokban mintegy 1000 jogszabály létezik, amely a lakosság közel 50 százalékát kitevő szinglikkel szemben valamilyen előnyhöz juttatja a házasságban élőket. Az állami gyakorlatot a magáncégek is követik, így a szingliknek az élet egyre több területén kell mélyebben a zsebükbe nyúlniuk. (Bővebben lásd "Adózási különbségek és a családi állapot" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Jelentős előnyt élveznek a házasok a szinglikkel szemben például a különféle biztosítások - autó, lakás, élet - terén, egy főre vetítve olcsóbb a lakhatásuk is, ráadásul még az egészségügyi- és nyugdíjrendszer is nekik kedvez. Egy teljes élet során egy szingli nő a házasságban élő társaihoz képest a számításaik szerint 400 ezer és egymillió dollár közötti összegtől esik el a hátrányos szabályozás miatt. Mindez szerintük azon túl, hogy igazságtalan, még teljes mértékben indokolatlan és diszkriminatív is.

Nagy a csábítás, hogy a jelenleginél magasabb inflációt engedjenek meg a jegybankok, félő ugyanakkor, hogy az árak hamar elszabadulnának.

Gyakorlatilag kész tényként lehet kezelni, hogy a válság előtt követett jegybanki politikákhoz, azaz az inflációs célkövetés rendszeréhez nincs visszaút, az igazi kérdés már csak az, hogy a jövőben a világ legnagyobb központi bankjai milyen célokat fognak követni. Mint lehetséges új jegybanki cél, szóba került a nominális GDP, de szakmai berkekben mint ötlet felmerült a bérszínvonal követés is. (Bővebben lásd "Csak óvatosan az inflációval!" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Akárhogy lesz, ha az infláció kikerül a jegybanki célkeresztekből, az nagy valószínűséggel a pénzromlási ütem gyorsulásával jár majd, ahogyan erre már konkrét utalások is történtek: egyre több közgazdász véli úgy, hogy válságos időkben a fejlett világ jegybankjai megengedhetnének a jelenlegi 2,0 százalékos inflációs céloknál magasabb, mondjuk 4-5 százalékos értékeket is.

Az adófizetőktől kapott pénzekre értékkent tekintsünk, akkor is, ha kis összegekről van szó - egy párizsi vélemény, ami akár budapesti is lehetne.

A makrogazdasági elemzők és a gazdaságpolitikusok nagy része hajlamos a közpénzügyek rendbetételekor kizárólag mennyiségi szempontok alapján dönteni. Márpedig a közpénzek elköltésének minősége legalább ugyanilyen fontos - legalábbis ez derül ki Didier Migaud, a francia számvevőszék elnökének minap elmondott beszédéből. (Bővebben lásd "Minden fillér közpénzt meg kell becsülni" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A francia gondolatmenet nagyban hasonlít arra, amit Magyarországon ugyancsak a Számvevőszék hangsúlyoz - mint arról ebben és ebben a posztban már mi is beszámoltunk.

A világ jegybankjai az infláció helyett a gazdasági növekedésre koncentrálhatnak a jövőben, a feltörekvő országokban azonban bezavar a devizaárfolyam.

Egyre többen egyre többet beszélnek arról, hogy a jegybankokban a korábbi inflációs célkövetés rendszerét elsöpörte a válság, és szinte biztosnak tűnik, hogy a régi rendszerhez nincs visszaút. A jövő jegybankjait új célok és új eszközök jellemzik majd, melyek a remények szerint jobban illeszkednek a megváltozott gazdasági rendhez. (Bővebben lásd "Tartós paradigmaváltás a jegybanki politikákban" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A fejlett világ központi bankjainak célja például egyre inkább úgy tűnik, hogy a nominális GDP - reál GDP plusz infláció - növekedési ütemének stabil szinten tartása lesz. Egy 2,0 százalékos infláció és 3,0 százalékos reálgazdasági növekedés mellett hosszú távon a nominális GDP-re vonatkozó 5,0 százalékos cél tűnik reálisnak. Azaz ha a gazdaság nominális növekedési üteme ettől elmarad, akkor a jegybank minden eszközzel - nem csak a kamattal - igyekszik majd élénkíteni, tartósan 5,0 százalék feletti bővülés esetén pedig hűteni.