Pénzügyi Szemle online blog

Az euró elkerülte a kivégzést, és a legutóbbi EU-csúcson kapott egy kis haladékot a totális összeomlás előtt - véli Joseph Stiglitz Nobel-díjas közgazdász professzor. Élhet-e örökké az, akinek ennyiszer keltik halálhírét?

Az elmúlt években számtalan alkalommal olvashattuk, hogy az euró menthetetlen, hónapjai vannak hátra, Európa pedig nem kerülheti el sorsát, a totális összeomlást. Az embernek azonban egy idő után az az érzése, hogy akinek ennyi alkalommal keltik halálhírét, az örökké fog élni. (Bővebben lásd "Európa eddig megúszta" című cikünket a jobb oldali hasábban)

Miért ne? Valóban, az eurózóna válságára nem született megnyugtató recept, amire a közgazdászok is csak csettintenének, de az összeomlást eddig sikerült elkerülni. Az európai politikusok jól láthatóan a maguk lassú és esetlennek tűnő barkácspolitikájukkal mindig csak annyit javítanak az építményen, hogy az éppen ne omoljon rájuk.

A német exportőröknek évente 100 milliárd eurónyi többlet nyereségük származik a gyengülő euróból, csoda, hogy Németország nem akarja gyorsan megoldani a válságot?

A Citigroup bankház vezető közgazdásza, Nathan Sheets és csapata kiszámolták, hogy Németországban nagyon is jól jön a válság és a gyengülő euró, sőt arra jutottak, hogy ha szétrobbanna az eurózóna és visszavezetnék a márkát, az még ennél a 100 milliárdnál is nagyobb bukót jelentene a németeknek. (Bővebben lásd "Nagyot nyernek a német exportőrök a gyengülő eurón" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Ezzel párhuzamosan a Bank of America szakemberei is számolgattak, akiknek az jött ki, hogy az eurózóna felbomlásának legnagyobb vesztesei a németek lennének, akik az euró elvesztése miatt egy legalább 7 százalékos recessziót szenvednének el.

Az ibériai állam belekeveredett egy súlyos lefelé tartó spirálba, melyből egyelőre nem látszik más kiút, mint a görög út.

Mint arról már korában írtunk, Spanyolország számára elsősorban nem az államadósság vagy a felelőtlen állami költekezés jelent komoly problémát, hanem az összeomló ingatlanszektor hitelei és a bankrendszer megroppanása. (Bővebben lásd "Spanyolország: tovább előre a görög úton?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Az ingatlanboom idején rengeteg rossz minőségű hitelt utaltak ki a bankok, melyek most, a munkanélküliség emelkedésével, az ingatlanárak zuhanásával és a gazdaság recessziójával visszafizethetetlenné váltak.

A bankok nyakig ülnek a rossz hitelekben, a munkanélküliek tömegei képtelenek fizetni, az ördögi körből nem látszik más megoldás, minthogy a spanyol állam átvállalja a banki veszteségek egy részét. Ezzel ugyanakkor hirtelen megugrana az államadósság, már egy olyan szintre, amit nem lehetne sem kinőni, sem visszafizetni.

A közgazdaságtan elsőre talán bonyolultnak tűnik, pedig valójában nagyon nem az, főleg ha valaki a jövő helyett a múltba tekint.

Nincs új a Nap alatt, a jelen gazdaságpolitikai dilemmái ugyanilyen fejtörést okoztak az elmúlt évszázadok, sőt évezredek gazdasági vezetőinek is. Nincs más dolgunk, mint megvizsgálni, hogy a múltban a hasonló problémákat milyen módszerekkel próbálták kezelni, és ezek közül a módszerek közül melyek voltak azok, amik működtek. (Bővebben lásd "Ami ott nem működött, az itt se fog" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A jelen válságot szokás az 1929-33-as krízishez hasonlítani, ahol ugyancsak egy korábbi boom végéhez ért a világ, gyors összeomlással, majd elhúzódó recesszióval, munkanélküliséggel, bankcsődökkel, kezelhetetlennek tűnő adósságokkal. Az akkori "válságkezelés" nagyban hasonlított a jelenlegi európai próbálkozásokra, azzal a különbséggel, hogy az 1929-33-as válság során az USA vezetése viszonylag hamar rájött, hogy rossz úton jár.

Az európaiak egy szót se szóljanak, az Amerikai Egyesült Államok átalakulása egy működőképes gazdasági közösséggé mintegy 200 évig tartott!

Újságírók, befektetők és gazdasági "megmondóemberek" gyakran méltatlankodnak azon, hogy az európai politikusok évek óta képtelenek összerakni egy életképes eurózónát. Az igazság azonban az, hogy egy jól működő gazdasági közösség megalkotása legalább évtizedeket vesz igénybe, a követendő példaként felhozott Amerikai Egyesült Államok megalkotása például az 1776-ban aláírt Függetlenségi Nyilatkozattal kezdődött, és mintegy 200 évig tartott. (Bővebben lásd "Fiskális unió: mit tanulhat az EU az USA-tól?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Az európai integráció a maga gyermekbetegségeivel szépen lassan halad előre, hiba lenne azonban arra számítani, hogy a törekvések akár a következő években beérjenek. Az USA mintájára több nagyon fontos változás vár még az eurózónára. Ezek közül az egyik az ún. "no-bailout" szabály elfogadása és betartása, amely kimondja, hogy az egyes tagállamokat nem menti meg a központi kormányzat, egy esetleges csőd esetén a veszteséget a hitelezőknek kell viselniük. Szép is lenne, ha mindig mindenkit kimentenének, akkor igencsak elkanászodnának a helyi politikusok…