Pénzügyi Szemle online blog

Az egyedül élők életük során akár egymillió dollárral is többet költhetnek egészségügyre, lakbérre, adóra, mint a házasságban élők. Ez is Amerika.

Lisa Arnold és Christina Campbell, a téma lelkes követői rámutatnak, hogy jelenleg az Egyesült Államokban mintegy 1000 jogszabály létezik, amely a lakosság közel 50 százalékát kitevő szinglikkel szemben valamilyen előnyhöz juttatja a házasságban élőket. Az állami gyakorlatot a magáncégek is követik, így a szingliknek az élet egyre több területén kell mélyebben a zsebükbe nyúlniuk. (Bővebben lásd "Adózási különbségek és a családi állapot" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Jelentős előnyt élveznek a házasok a szinglikkel szemben például a különféle biztosítások - autó, lakás, élet - terén, egy főre vetítve olcsóbb a lakhatásuk is, ráadásul még az egészségügyi- és nyugdíjrendszer is nekik kedvez. Egy teljes élet során egy szingli nő a házasságban élő társaihoz képest a számításaik szerint 400 ezer és egymillió dollár közötti összegtől esik el a hátrányos szabályozás miatt. Mindez szerintük azon túl, hogy igazságtalan, még teljes mértékben indokolatlan és diszkriminatív is.

Ha nem születnek gyermekek, abból néhány évtized múlva nagy baj lesz: tartós recesszió, összeomló nyugdíjrendszer és adósságválság várható.

Egyre több, aggódó hangvételű elemzés jelenik meg az Egyesült Államokban, melyek szerint több államban is a népesség középtávú fennmaradásához szükséges 2,1 alá csökkent az ún. termékenységi arányszám. (Bővebben lásd "A demográfiai fenntarthatóság mint a gazdaságpolitika legfontosabb feladata" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Termékenységi arányszám Magyarországon

Ha az arányszám - amely megmutatja, hogy egy szülőképes korú nőre vetítve mennyi gyermek születik átlagosan - tartósan 2,1 alatti, akkor a népesség elöregszik, a gazdasági növekedés lelassul, a nyugdíjkiadások megugranak, az államadósságra és a költségvetésre pedig elviselhetetlen terhek hárulnak. Szélsőséges esetben a gazdasági teljesítmény visszaeshet, a nyugdíjrendszer összeomolhat, az államadósság pedig fenntarthatatlanná válhat…

Maradjunk meg a "régi rendszernél", vagy kövessük a nálunk fejlettebb országokat, még akkor is, ha ez rövid távon plusz kiadással jár? Jól ismert dilemma, amivel a magyar közszféra is szembesül.

Korábban több posztunkban is írtunk arról - például itt és itt -, hogy az államnak a kiegyensúlyozott költségvetés megteremtéséhez nem feltétlenül kell megszorítania, az egyenleg javulása úgy is elérhető, ha a hatékonyságot javítja. Nem feltétlenül kell tehát több pénzt beszedni a gazdaság szereplőitől, inkább arra kell törekedni, hogy a már meglévő forrásokat a lehető legokosabban költse el. (Bővebben lásd "Az eredményszemléletű számvitelre történő áttérés elvi programja" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Ebbe a gondolatmenetbe illeszthető be az az elképzelés, mely szerint a közszférában érdemes lenne áttérni a jelenleg használt pénzforgalmi szemléletről az eredményszemléletű számvitelre.

Nagy a csábítás, hogy a jelenleginél magasabb inflációt engedjenek meg a jegybankok, félő ugyanakkor, hogy az árak hamar elszabadulnának.

Gyakorlatilag kész tényként lehet kezelni, hogy a válság előtt követett jegybanki politikákhoz, azaz az inflációs célkövetés rendszeréhez nincs visszaút, az igazi kérdés már csak az, hogy a jövőben a világ legnagyobb központi bankjai milyen célokat fognak követni. Mint lehetséges új jegybanki cél, szóba került a nominális GDP, de szakmai berkekben mint ötlet felmerült a bérszínvonal követés is. (Bővebben lásd "Csak óvatosan az inflációval!" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Akárhogy lesz, ha az infláció kikerül a jegybanki célkeresztekből, az nagy valószínűséggel a pénzromlási ütem gyorsulásával jár majd, ahogyan erre már konkrét utalások is történtek: egyre több közgazdász véli úgy, hogy válságos időkben a fejlett világ jegybankjai megengedhetnének a jelenlegi 2,0 százalékos inflációs céloknál magasabb, mondjuk 4-5 százalékos értékeket is.

Az adófizetőktől kapott pénzekre értékkent tekintsünk, akkor is, ha kis összegekről van szó - egy párizsi vélemény, ami akár budapesti is lehetne.

A makrogazdasági elemzők és a gazdaságpolitikusok nagy része hajlamos a közpénzügyek rendbetételekor kizárólag mennyiségi szempontok alapján dönteni. Márpedig a közpénzek elköltésének minősége legalább ugyanilyen fontos - legalábbis ez derül ki Didier Migaud, a francia számvevőszék elnökének minap elmondott beszédéből. (Bővebben lásd "Minden fillér közpénzt meg kell becsülni" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A francia gondolatmenet nagyban hasonlít arra, amit Magyarországon ugyancsak a Számvevőszék hangsúlyoz - mint arról ebben és ebben a posztban már mi is beszámoltunk.