Pénzügyi Szemle online blog

Hogyan lehetnek még szabadlábon azok a bankárok, akik felelősek a mostani pénzügyi kalamajkáért és összeomlásért? Természetesen erre is van logikus magyarázat.

A kérdés bizonyára sokakban felmerül, különösen azokban, akik elveszítették állásukat, lakásukat, esetleg még ennél is többet. Annak fényében pedig még érdekesebb a felvetés, hogy az elmúlt évtizedek bankválságai során bizony jó néhány bankár került rács mögé. Az Egyesült Államok az 1980-as években például súlyos hitelválságot élt át, melynek során több mint 1000 bankárt ítéltek el. (Bővebben lásd "A bankárszakma felelőssége és a válság" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON!
KÖVESSEN MINKET A LINKEDINEN!

Összeesküvés elméletről azért nincsen szó, a The Economist publicistái két jó magyarázattal is szolgálnak a fenti kérdésre.

Nem haragudni kell az IMF-re és vádaskodni, hanem olyan hiteles gazdaságpolitikát folytatni, amely mellett a Valutaalap neve fel sem merül, mint utolsó mentsvár.

Az elmúlt években sokat hallhattunk, olvashattunk az IMF-ről a hazai gazdasági sajtóban, gyakran igencsak kritikus hangnemben. Általában valahogy így: addig rendben is volt, hogy 2008-ban adtak pénzt, no de utána milyen jogon szóltak bele a "dolgainkba", és mégis mi volt ez a huzavona a készenléti hitelkeretről az elmúlt bő másfél évben? (Bővebben lásd "IMF-hitelek Magyarországnak, 1996-2008" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS!
http://www.facebook.com/penzugyiszemle

Csáki György a Szent István Egyetem tanszékvezető egyetemi tanára tanulmányában igyekszik eloszlatni a kételyeket, és hangsúlyozza, hogy a közhiedelemmel ellentétben az IMF igencsak messze áll a "gonosz gazdag nagybácsi" szerepétől. A Valutaalap tulajdonképpen rém egyszerűen működik: ha valaki bajba jut, segítséget kér, az IMF pedig megmondja, hogy milyen feltételek mellett ad pénzt.

Szigorú állami regulára van szükség, máskülönben a szabadon fickándozó "piacok" ismét ránk omlasztják a világot.

A "hagyjuk szépen magukra a piacokat, az állam ne szóljon bele a dolgokba" elv megbukott, ez világosan látszik, a magára hagyott gazdaság ugyanis se nem hatékony, se nem stabil, se nem öngyógyító. Joseph Stiglitz, Nobel-díjas közgazdász szerint a gazdaságnak szabályozásra van szüksége, korlátokra, és állami közbeavatkozásra, máskülönben törvényszerűen időről-időre összeomlik. (Bővebben lásd "Szigorúbb állami felügyeletre van szükség!" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS!
http://www.facebook.com/penzugyiszemle

Itt vannak például a bankok, ahol Stiglitz kifejezetten hiányolja az állami regulát, hangsúlyozva, hogy a válság kitörése óta csak még koncentráltabb lett a bankszektor. A közgazdász szerint az óriásbankok befolyását kell letörni, különben borítékolható a következő válság. A "too-big-to-fail" hozzáállás nem megfelelő, azaz mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy egyes szuperbankok ne tehessenek meg bármit, mondván túl fontosak ahhoz, hogy elbukjanak.

A mostani válságot már sokféleképp hívták, most a Nobel-díjas Stiglitz adott neki új nevet. Mégpedig elég találót.

A válság kitörésekor, 2007-ben a leggyakrabban a subprime-válság elnevezéssel lehetett találkozni, amit Magyarországon rögtön meg is kellett magyarázni, hisz még a pénzügyesek nagy részének sem volt lövése sem arról, mit is jelent a "subprime" kifejezés. Azóta azonban sok víz lefolyt már a Dunán, és Észak-Atlanti Válságról ír a Nobel-díjas bezzeg-tudós, a globalizáció-kritikus Stiglitz. (Bővebben lásd "Szigorúbb állami felügyeletre van szükség!" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS!
http://www.facebook.com/penzugyiszemle

A subprime fordításából jött a "másodrendű jelzáloghitel-piaci válság" kifejezés, ami egyfajta magyarítása volt az eredeti névnek. A válság azonban nem állt meg sem az országhatároknál, sem pedig a pénzügyi piacok határainál, így új név kellett.

Tényleg az lenne a jó jegybankár, aki ül egy besötétített szobában, bedugaszolja a fülét, számolja az inflációt, és ha az túl magas, akkor kamatot emel és forintot erősít? Ugye, hogy nem!

A jegybank állam az államban - gyakran lehet ez az érzésünk, amikor bármilyen józannak tűnő, monetáris politikával kapcsolatos felvetésre jön a ledorongolás, hogy csend, itt most a jegybanki függetlenség veszélyes mezejére érkeztünk. (Bővebben lásd "Monetáris politika, érdekcsoportok, pénzügyi válság" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS!
http://www.facebook.com/penzugyiszemle

A jegybankok működésének függetlenségét előíró dogma az 1970-es évek végének és az 1980-as évek elejének két nagyhatású tanulmányából ered. Kydland és Prescott, illetve Barro és Gordon azt mutatta ki, hogy bizonyos feltételek mellett a jegybankok csak azzal tudják a társadalmat szolgálni, ha leviszik az inflációt, ehhez pedig az kell, hogy a kormány ne mondhassa meg, mit kell a jegybankároknak tennie. A modellek intellektuális felépítményként igazi remekművek, végigolvasva a tanulmányokat jön az "aha-élmény" és a meggyőződés, hogy ezt másképp nem is lehet.

Na, de mi a baj ezekkel a modellekkel és miért kell most minden jegybanknak teljesen más irányt követnie, mint eddig? Nézzük!