Pénzügyi Szemle online blog

A frank erősen túlértékelt, a forint alulértékelt a Big Mac index alapján.

A gazdasági válság kirobbanását követően, azaz a 2007-2011-es időszakban gyakran olvashattunk arról, hogy beköszöntött a devizaháborúk kora, azaz a saját devizával rendelkező országok igyekeztek leértékelni saját pénzüket, hogy ezzel szerezzenek előnyt a nemzetközi kereskedelemben. (Bővebben lásd "Alulértékelt a forint, túlértékelt a frank" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Emellett a svájci frank - melyet menekülődevizának kiáltottak ki - masszív felértékeléssel, az euró az adósságválságnak köszönhetően gyengüléssel, a kínai jüan pedig az Egyesült Államok felől érkező, leértékelést sürgető politikai nyomással hívta fel magára a figyelmet ugyanebben az időszakban.

A devizák tehát kulcsszerepet játszottak a válság utáni években - a forint szélsőséges kilengéseiről még nem is beszéltünk -, a viharos időszak pedig alaposan átrendezte az erőviszonyokat, legalábbis a The Economist által számolt Big Mac index szerint. (A Big Mac index lényege, hogy az egyes országokban egy azonos minőségű termék, jelesül a Big Mac szendvicsek árait összevetik dollárban mérve, így nyomon követhetők a helyi devizák dollárral szembeni árfolyam-változásai.)

Egy nappal az EKB elnökének bejelentése előtt a közgazdász megjósolta, hogy az európai jegybank nélkül nem lesz eurómentés.

Az eurónak most már aztán tényleg befellegzett - olvashattuk hetek óta, utalva a romokban lévő olaszokra és spanyolokra. Aztán mégse, csütörtökön ugyanis az Európai Központi Bank elnöke azt mondta, hogy mindent megtesz az euró védelmében. Hozzátette, hogy nyugodtan hihetünk neki, a "minden" igenis elég lesz. A pénzpiacoknak sem kellett több, a tőzsdék szárnyaltak, a forint idei csúcsára ugrott. Az eurózóna ismét csak nem omlott össze… (Bővebben lásd "Az EKB nélkül nincs eurómentés" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Charles Wyplosz közgazdász professzor egy nappal a jegybanki jelzés előtt írt tanulmányt arról, hogy miként menthető meg a fizetési övezet, és láss csodát, a szakember pont az erős jegybanki beavatkozást javasolta.

Magyarország egy életre megtanulta, hogy devizában rizikós eladósodni. Tehettünk volna azért, hogy a frank bukót megússzuk?

Svájcifrank-hitelek, magyar lakosság tömeges kínai részvénybefektetései 2007-ben, amerikai ingatlanbuborék, az 1630-as évek holland tulipánmániája, de említhetők a középkori boszorkányüldözések is, ezek mind-mind olyan buborékok voltak, amely kezdetben egyre több követőt vonzottak, majd később szépen lassan, avagy - ez a gyakoribb - látványos összeomlással értek véget. (Bővebben lásd "Buborékok, pénzpiacok nélkül is" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A pénzügyi, gazdasági vagy társadalmi buborékok rendszerint hasonló recept alapján alakulnak ki. Elindul egy gazdasági/társadalmi folyamat, melynek első nyerteseinek sikertörténete a később érkezők kedvét is meghozzák, akik beszállva tovább fújják a lufit.

Hogyan süllyedhetett történelmi mélységbe az amerikai, brit vagy japán állampapír hozam, miközben ezek az országok korábban soha nem látott adósságokat halmoztak fel?

Első ránézésre talán kicsit ellentmondásos, hogy miközben egy ország úszik az adósságban - Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Japán -, a befektetők rekord alacsony hozam mellett hajlandóak megvenni az állampapírokat. Nem úgy lenne logikus, hogy minél nagyobb az adósság, annál kockázatosabb egy ország, és annál magasabb az állampapírok hozama? (Bővebben lásd "Adóssághegy és mégis alacsony kamatok?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Logikusnak logikus lenne, ezekben az országokban azonban egy mindenre elszánt jegybank működik, melynek deklarált célja, hogy fenntartható szinten tartsa az állampapírpiaci hozamokat. És minthogy a mai pénzrendszerben egy jegybank annyi papírpénzt nyomtat, amennyit csak akar, a befektetők ezt el is hiszik. Így aztán a befektetők - minthogy a várható lassú gazdasági növekedés miatt az infláció tartósan alacsony lehet - szépen meg is veszik az alacsony hozammal forgó állampapírokat.

Mennyire kell ellenőrizni egy olyan "játékost", aki közel 3000 milliárd dollárnyi portfóliót kezel, és akár egyetlen döntéssel képes változtatni a gazdasági folyamatokon?

Az amerikai Kongresszus alsóháza meggyőző többséggel elfogadta az "Audit the Fed" néven ismert törvényjavaslatot, amely az amerikai jegybank mélyebb ellenőrzését tenné lehetővé. A jegybanki audit szigorítását sürgető - elsősorban republikánus - politikusok arra hivatkoznak, hogy a válság alatt túlságosan is megerősödő Fed már olyan mértékben avatkozik be a gazdasági folyamatokba, és gyakorol közvetett vagy közvetlen hatást az amerikaiak mindennapjaira, ami alaposabb ellenőrzést követel. (Bővebben lásd "Szigorúbban ellenőriznék az amerikai jegybankot" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A Fed mérlegfőösszege ma már a 3000 milliárd dollárt közelíti, több mint 1600 milliárd dollár értékben tart amerikai állampapírokat, valamint több mint 800 milliárd dollár értékben jelzálogpapírokat. Nem kérdés, hogy egy ekkora "játékos" akár egyetlen lépéssel gyökeres változásokat képes előidézni a gazdaságban, mint ahogy az sem, hogy szép számmal vannak döntések, melyek komoly aggodalmakat vetnek fel.