Pénzügyi Szemle online blog

Csak olyan nyugdíjreformnak van realitása, amely a mostani nyugdíjasokat nem érinti.

A nyugdíjrendszer átalakításának egyik komoly akadálya, hogy jelenleg nagyjából 3 millió nyugdíjas él Magyarországon, ami azt jelenti, hogy egyetlen változtatást sem lehet "átvinni", ha az ellentétes a jelenlegi inaktívak érdekeivel. Egyszerűen ez adódik az önérdekek követéséből, a demokrácia működéséből és a matematikából. Vagy mégsem? (lásd erről szóló írásunkat a jobb hasábban).

Elvi szinten megoldást jelenthet, ha olyan rendszert léptetünk életbe, amely nem vonatkozik a jelenlegi nyugdíjasokra. Nem véletlen, hogy ez volt a szabály az 1997-es, azóta hamvába holt reform esetén is.

Egy kaliforniai javaslat szerint a hallgatók az egyetemi tandíjat szívesen kiváltanák egy 20 éves adóval.

A felsőoktatás nagyon drága, és évről-évre egyre drágább lesz. 1989-ben a háztartások 8,9 százaléka, míg 2007-ben már 16 százaléka rendelkezett diákhitellel az Egyesült Államokban. A tartozás átlagos összege ezen időszak alatt 8700 dollárról 21 500 dollárra - közel ötmillió forint - emelkedett. Ilyen szintű eladósodottság mellett nem könnyű talpon maradni az egyetemi évek után, különösen a mai rendkívül nyomasztó munkaerőpiaci helyzetben. (Bővebben lásd cikkünket a jobb oldali hasábban)

Éppen ezért, egyfajta alternatív megoldásként a kaliforniai diákok előálltak egy javaslattal, mely szerint tandíj helyett szívesebben fizetnének adót a felsőoktatási intézményeknek. Az ötlet szerint a végzett hallgatók a bruttó bérük 5 százalékát utalnák át az egyetemek számára 20 éven keresztül.

A szinglik ne maradjanak nyugdíj nélkül, de kapjanak kevesebbet, mint a gyerekesek.

A múlt héten három posztban körüljártunk egy gondolatkísérletet, amely arról szól, hogy a gyermekszám alapján lenne szükséges differenciálni a nyugdíjakat (a posztokat itt, itt és itt találja meg). A bejegyzések éles vitát váltottak ki, és számos hozzászólást generáltak.

Az eddigi bejegyzések alapvetően egy elvi gondolatmenet elemeinek voltak tekinthetőek, amivel egyet is lehet érteni, illetve természetesen el is lehet utasítani. De még abban az esetben is marad egy fontos kérdés, ha elismerjük, hogy a nyugdíjrendszert nem lehet elválasztani a népesedési, valamint a gyerekvállalási folyamatoktól: hogyan nézne ki mindez a valóságban? (erről lásd írásunkat a jobb hasábban).

A kínai bankok összesített profitja tavaly 160 milliárd dollárra nőtt, ami már Peking illetékesei szerint is túl sok. A gond természetesen nem a nyereség mértékéből adódik, hanem abból, hogy ezt a profitot nagyrészt a kínai lakosság kárára zsebelték be a pénzintézetek.

Kínában ugyanis a bankbetétek kamatait maximálják, azaz a bankok rendkívül olcsón jutnak forráshoz - a megtakarítási ráta egyébiránt magas az országban, azaz a lakosság még az alacsony kamatok mellett is bankba teszi a pénzt -, sokkal olcsóbban, mintha a nemzetközi pénzpiacon vennének fel hitelt. (Bővebben lásd "Túlzottan nyereségesek a kínai bankok" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Kisebb mini-pánik söpört végig a pénzpiacokon, miután az amerikai jegybank legutóbbi ülésének jegyzőkönyvéből kiderült, hogy egyáltalán nem biztos a további pénznyomtatás.

Az elv egyszerű, ha a jegybank nem nyomtat több pénzt, akkor nem lesz mit a pénzpiacokra önteni, és nem lesz mi felhajtsa az árfolyamokat. A kérdés ugyanakkor ezen a ponton az, hogy vajon hosszú távon egészséges-e egy gazdasági/részvénypiaci fellendülés, amely abból táplálkozik, hogy a jegybank pénzt nyomtat, és azt beönti a rendszerbe? (Bővebben lásd "A létező legrosszabb, ha fennmarad a pénznyomda" című cikkünket a jobb oldali hasábban)