Pénzügyi Szemle online blog

Egyre inkább kezd kibontakozni egy gázipari forradalom az Egyesült Államokban, melynek kedvező hatásai talán hamarosan Európában is érezhetők lesznek. A gáz olcsó, a kérdés az, hogy mire kellene felhasználni.

Az USA-ban az elmúlt években a korszerű fúrási technikáknak köszönhetően elképesztő mennyiségű földgázt találtak, és ha hinni lehet az előrejelzéseknek, akkor a következő évek újabb bőséges lelőhelyekkel kecsegtetnek. A gáz ára a hirtelen támadt kínálatnak köszönhetően meredeken visszaesett: a kinyerhető energia arányában számolva a kőolaj ma közel hatszor annyiba kerül az Egyesült Államokban, mint a gáz, holott 10 évvel ezelőtt még fej-fej mellett haladta két energiahordozó. (Bővebben lásd "Mindent átalakít az olcsó gáz?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Kőolaj (feketével) és földgáz (zölddel) árfolyamának alakulása

Forrás: Econbrowser

Ma már nem az a kérdés, hogy érdemes-e "átállni" a gázra, hanem az, hogy ezt az élet melyterületén, és milyen technológiákkal tegyék - hangsúlyozza James D. Hamilton, a University of California közgazdász professzora. Az átállás ugyanis rendkívül költséges és időigényes is, például a fűtés esetében új gázvezetékeket kell építeni, melyek elszállítják a gázt a nagyvárosokba, majd ahol szükséges, új fűtőtesteket kell beszerelni. A folyamat már javában zajlik: az USA-ban a fűtőolaj felhasználás 2005-óta a felére esett, köszönhetően a jóval olcsóbb gázfűtés terjedésének.

Nem csak azért sétáltunk a devizahitelek csapdájába, mert nem számoltunk, hanem azért is, mert jól esett.

Nem tudunk bánni a pénzzel - Magyarország jelenkori problémáinak egy jelentős része (devizahitelezés) erre vezethető vissza. Logikus válasznak tűnik, hogy ez abból adódik, hogy nincsenek meg a szükséges ismereteink, de ne felejtsük el: döntéseinkben legalább annyira fontosak az érzelmek, mint az ész. (Bővebben lásd "Mindennapi érzelmeink és pénzügyeink" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Márpedig a pénzügyek sem mentesek az érzelmektől - sőt! A pénzhez pozitív és negatív érzelmek is kapcsolódhatnak. Hisz a pénz függetlenség, különlegesség, és kulcs, aminek segítségével a vágyott csoportok és társaságok tagjaivá válhatunk, de megtestesítheti a gonoszt is, a pénz ugyanis kapzsiság, önzés, anyagiasság és felületesség is lehet egyesek szemében.

Mit tegyen az állam a túlságosan nagyra nőtt bankokkal?

A bankszektor korábban soha nem látott mértékben koncentrálódott az USA-ban az elmúlt években, az országban működő összesen 6000 bank közül ugyanis a legnagyobb 5 már a teljes bankszektor eszközállományának felét (!) uralja. (Bővebben lásd "Mi lesz az USA óriásbankjaival?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Azon túl, hogy ezek a pénzintézetek visszaél(het)nek a gazdasági erőfölényükkel, még védett helyzetben is vannak: annyira nagyok ugyanis, hogy egy válság során az állam nem hagyhatja elbukni őket. Békeidőben tehát ezek a pénzintézetek milliárdokat zsebelnek be, ha azonban baj van, akkor az adófizetők pénzéből állítják talpra őket.

Az európai munkaerő sokkal mobilabb, mint korábban hittük, és ennek komoly hatása lehet az egész integrációs folyamatra.

Egyre fontosabbá válik Európában a munkaerő szabad áramlásának kérdése, amiről a mostani válságkezelés hevében kevés szó esik. Pedig Írország, Lettország, Spanyolország, vagy éppen Románia, Bulgária és egyre inkább Magyarország példája is azt mutatja, hogy az EU-ban is komoly a munkaerő mobilitása, ami új helyzetet jelent az eddigiekhez képes.

Munkanélküliségi ráta az Európai Unió régióiban (forrás: Eurostat)

Az Európai Unió és az eurótérség egyes részein extrém magas a munkanélküliségi ráta, miközben más részein gyakorlatilag teljes a foglalkoztatottság - az emberek pedig csomagolnak és költöznek (lásd "Az európai monetáris unió kihívásai" című cikkünket a jobb hasábban).

A dollár kezdi elveszíteni első számú tartalékdeviza szerepét, ami félő, hogy a teljes világgazdaságot megrengeti.

A 20. század második felében felpörgő globalizáció - mely a világgazdaság gyors növekedésének egyik záloga volt - alapja a dollár volt. A dollár volt az a deviza, melyre mindenki úgy tekintett, mint biztonságos és értékálló pénzre, melyben lehetett tartalékolni, hitelezni, és a nemzetközi kereskedelemben elszámolni. Az egyeduralkodó dollár világpénzzé vált, megolajozva ezzel a globalizáció, a globális kereskedelem és a pénzügyek fogaskerekeit. (Bővebben lásd "Euró, jüan: fel kell nőni a dollár mellé!" cikkünket a jobb oldali hasábban)

Ez az egyeduralom azonban mára megrendült, ami komoly aggodalomra ad okot a globális gazdasági fejlődés szempontjából. Ennek oka - azon túl, hogy az USA súlya a világgazdaságon belül folyamatosan csökken - elsősorban az, hogy az amerikai jegybank a gazdaság talpra állítása érdekében dollár százmilliárdokkal árasztotta el a pénzügyi rendszert, ami megrengette a dollár értékállóságába vetet hitet.

Mikor pánikolnánk jobban? Ha napokra elmenne az áram, vagy ha a bankunkban sajnálkozva közölnék: most nem tudunk készpénzt felvenni? Na ugye!

Első ránézésre természetesnek tűnik, hogy a bankautomatából mindig tudunk készpénzt felvenni, a bankfiókban pedig rendben leszámolják elénk az ezreseket, mindez azonban még "békeidőben" sincs mindig így, pénzügyi pánikok alkalmával pedig különösen nincs. (Bővebben lásd "Válság és készpénz(logisztika)" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A görög bankoknál például a pénzügyi válság legnehezebb napjaiban nem volt ritka jelenség, hogy a bankfiókban elfogyott a kiadható készpénz, de emlékezhetünk a Postabank előtt kígyózó sorokra, vagy a válság kirobbanásakor becsődölt brit Northern Rock jelzáloghitelező fiókjai előtt zúgolódó tömegekre.

Ha hisszük, ha nem, a számok egyértelműek: komoly adócsökkentést hozott az utóbbi két év.

A fejlett világban Magyarországon csökkent a leginkább az adóterhelés 2010 és 2011 között - derül ki az OECD friss adatsorából és elemzéséből. A GDP arányában mért adóelvonás 2011-ben 35,7 százalékos volt, míg egy évvel korábban még 37,9 százalékos. (Bővebben lásd "Magyarország eddig kimaradt az adóemelésből" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Adóelvonás a GDP százalékában

Sok a vita a magyar közéletben az utóbbi két év adópolitikájával kapcsolatban, de az OECD elemzése alapján nem kérdéses, hogy összességében csökkent a magyar háztartásokon és vállalatokon levő adónyomás. Különösen feltűnő a változás 2007-hez képes, amikor - egyetlen év alatt 3 százalékpontot kitevő emelkedés mellett - a GDP 40,3 százalékát vonta el adó formájában a privát szektortól a magyar állam.

Úgy csökkentjük a pénzügyi kockázatokat, hogy a valóságban növeljük. És mindez azért, mert hiányoznak az alapvető ismeretek.

Egy friss kutatás a közép-alföldi háztartások pénzügyi kulturáltságát mérte fel, és arra jutott, hogy ebben a körben a konzervatív hozzáállás és a kockázatkerülés a jellemző. De az is kiderült, hogy csak elvileg, mert ez sokszor azzal jár, hogy még nagyobb a vállalt rizikó (a felmérés eredményeit bemutató írásunkat lásd a jobb hasábban).

A felmérés következtetései jó eséllyel általánosíthatók. A vizsgált térség lakosságának fő jövedelemforrása a bér és fizetés, amely az országos átlagnál alacsonyabb, de még így is képesek megtakarításra. Ez azért fontos, mert képződik olyan jövedelem a háztartásokban, amelyet olyan jövedelemtermelő eszközökbe fektethetnének, amelyek idővel nagyobb mértékű bevételként könyvelhetnek el a házi költségvetésben.

Jön a csekkadó, miközben a bankadó is marad, így a bankok a következő években is "segíthetik" a magyar költségvetést. Máshol hogy van ez, mennyit fizetnek a pénzintézetek?

Az Európai Unión belül - mint a gazdaságpolitika oly sok területén - egyelőre nincs egységes álláspont a bankadókkal kapcsolatban, noha eddig 17 ország vezette be valamilyen formában. A bankokra tehát egyre többen és egyre inkább számítanak a közterhek viselésében, a gond csak az, hogy ezeket az adótípusokat az egyes kormányok gyakran igen rövid idő alatt, a nemzeti bankszövetségekkel történő egyeztetések elhagyásával vezetik be. (Bővebben lásd "Banki különadók az Európai Unióban" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Irányelvek, javaslatok vannak, az egyes országok azonban a legváltozatosabb módon vetettek ki bank- illetve bankár adókat. A három leggyakoribb bankadó típus a pénzintézetek mérlegtételeire kivetett adók, az ún. Financial Activities Tax (FAT), amely a pénzügyi intézmények eredménye, illetve bizonyos javadalmazások (bérköltségek) alapján kivetett adó lenne, valamint a Financial Transaction Tax (FTT, közismert nevén Tobin-adó), amely a nemzetközi átutalásokra kivetett alacsony (0.01-0,25 %) adót jelenti.

Bár a hivatalos kormányzati statisztikák nem mutatnak ki számottevő inflációt, a pénzromlás üteme egyre több "kis embert" ijeszt meg.

Az államadósságok lefaragása alapvetően két módon képzelhető el: takarékossággal és megszorításokkal, vagy az infláció felpörgetésével és az adósság elinflálásával. Bár az első is bevett szokássá vált mára, a második jóval kisebb társadalmi feszültséggel jár, azaz félő, hogy a gazdasági vezetők végül úgy döntenek, mégiscsak kiengedik az inflációs szellemet a palackból. (Bővebben lásd " A megtakarításokat fenyegeti a pénzpumpa?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Gyors példa: egy országnak van 100 egység adóssága, 100 egység GDP-je, és 100 egységnyi papírpénze. A GDP-hez viszonyított adósság 100 százalék, ami eléggé ijesztő. Az adósságot lehetne faragni, ha a kormány megszorítana, de ennél jóval egyszerűbb és kisebb fájdalommal is jár, ha a jegybank 0 százalékra viszi le a kamatokat, és belepumpál mondjuk 20 egység plusz pénzt a gazdaságba. Így marad 100 adósság, de a pénzmennyiség 120-ra ugrik, míg a GDP ugyancsak 120 lesz. Az adósság/GDP mutató így 83 százalékra csökken, miközben az infláció felpörög.

Az eurózóna mély válságba sodródott, mégis van egy tagállam, amelyik köszöni szépen, jól van.

Észtország irigylésre méltó gazdasági mutatókkal büszkélkedhet, a GDP átlagos bővülési üteme például 2011-ben 8,4 százalék volt, szemben az eurózóna 1,5 százalékával. Idén ugyan lassult a tempó, a 2012-ben eddig mért 2,8 százalék azonban még így is sokkal jobban mutat, mint az eurózóna -0,2 százaléka. (Bővebben lásd "Európai sikersztori az észt talpra állás" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A munkanélküliség hasonlóan biztatóan alakul, a két évvel ezelőtti, 14 százalékos csúcsról mára 5,9 százalékra süllyedt, miközben az eurózóna egészében augusztusban történelmi rekordot, 11,4 százalékot mértek a statisztikusok. Eközben az államadósság mindössze a GDP 6,0 százalékára rúg…

Nem sokra tartják Amerikában az Európai Unió válságkezelését.

Bő ezer évvel ezelőtt Knut viking uralkodó, a jelenlegi Anglia, Dánia és Norvégia királya fülébe jutott: udvaroncai olyan hatalmasnak tartják, hogy szerintük egyetlen szavával irányítani tudja az árapályt, és meg tudja állítani a tengert. Ezzel a mentalitással érzi rokonnak az EU válságkezelését az egykori amerikai pénzügyminiszter a Financial Times-ban írt cikkében. (Bővebben lásd "Ördögi körben a világgazdaság" cikkünket a jobb oldali hasábban)

A viking királynak jól estek a hízelgő szavak, kivitette hát magát a trónján a tengerpartra. Udvaroncainak voltak ugyan kétségei, de nem mertek nemet mondani a királyi parancsra.

Jött is a tenger, a derék király pedig felemelte kezét és felszólította a hullámokat a visszahúzódásra. A hullámok pedig természetesen csak jöttek és jöttek, először csak a királyi lábak lettek vizesek, majd pedig a ruhája is. A király csillogó szemmel parancsolt megálljt a víznek... és majdnem megfulladt.

Milyen jó lenne, ha több magyar termék lenne a polcokon - ábrándozunk a boltban a kínai fokhagymát morzsolgatva. Lehetséges?

Ha így lenne, akkor talán több munkahely lenne itthon, talán a tejtermék vagy a zöldség minősége is jobb lenne, és ki tudja, talán a vacsora is jobban esne. Az Európai Unióban, ahol a szabad verseny - elméletileg - szent és sérthetetlen, azonban mindez nem így működik. (Bővebben lásd "Hogyan kerülhetne több magyar termék a polcokra?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Itt nem elég ábrándozni, ha például a nagy áruházláncokról van szó, akkor a hazai termelőknek nagyon komoly minőségi és mennyiségi feltételeknek kell megfelelni. És igen, ha a kínai fokhagyma olcsóbb, az év bármely szakában elérhető - ne adj Isten jobb is -, akkor a külföldi tulajdonú áruházlánc azt fogja kitenni a polcokra.

Az érthetetlen bürokratikus nyelvet használni több mint bűn: hiba.

Érthetetlen, átláthatatlan, olvashatatlanul hosszú - gyakran ez a vélemény az állami hivatalokban készült jelentésekről, tanulmányokról. A probléma nem csak Magyarországra jellemző, amit jól mutat, hogy az állami hivatalok prototípusának tekinthető számvevőszékek is foglalkoznak ezzel a kérdéssel, mégpedig nemzetközi szinten is (erről lásd "Kiválóság a számvevőszéki munkában - a számvevőszékek szerepe" című cikkünket a jobb oldali hasábban).

Abból kell kiindulni, hogy tényeket megállapítani nem ugyanaz, mint közérthetően írni a megállapított tényekről. A jelentések gyakran hemzsegnek a szakzsargontól és a rejtélyes szakkifejezésektől, amelyeket csak hivatásos könyvelők értenek. A hivataloknak meg kell tanulniuk olyan nyelven kifejezni magukat, amelyet a hétköznapi emberek is megértenek. Hétköznapi ember alatt mondjuk a középiskolások értelmi színvonalát elért embereket értve.

A megújuló energia jó dolog, ebben egyetértünk. A kérdés már csak az, hogy érdemes-e támogatni, és ha igen, hogyan.

A megújuló energia, azon belül is a szélenergia egy igazi sikertörténet az USA-ban, mára ugyanis a termelt energia mintegy 3,0 százalékát adják a szélerőművek. Idén decemberben ugyanakkor lejár a szélenergiát támogató szövetségi adókedvezmény, ami veszélybe sodorhatja az ágazat jövőjét. (Bővebben lásd "Még több megújuló energiát!" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A jövő szempontjából nem is igazán az a kérdés, hogy érdemes-e támogatni a megújuló energiát, hanem sokkal inkább az, hogy hogyan. Két út van, az egyik, hogy továbbra is adókedvezményeket kapnak a szélenergiát előállító vállalatok, a másik pedig az, hogy a komoly környezeti károkért felelős, jobbára fosszilis energiahordozókat - szén, olaj, földgáz - felhasználó erőműveket adóztatják.

A jegybankban parkol a bankok mintegy 4000 milliárd forintja, és egy felvetés szerint ezt kéne valahogy a devizahitelesek megmentésére átcsatornázni és felhasználni.

A Magyar Nemzeti Bank kötvényében a magyarországi bankok mintegy 4000 milliárd forintot tartanak, amit jelen állás szerint senki nem használ semmire. Egy elvi felvetés és tanulmány azt járja körül, hogy miképp lehetne ezt a pénzt a magyar devizahitelesek megmentésére fordítani (erről lásd "A devizahitelezés oka, a beavatkozás lehetősége, módjai" című cikkünket a jobb hasábban).

Forrás: MNB

A bajba jutott hitelesek megsegítésére több konstrukció is létezik. Jellemzően - legalábbis a szándékok szerint - az alapján történik a differenciálás, ki mennyire fizetőképes, kinek mennyire van valóban szüksége segítségre.

A legrosszabb helyzetben levők esetére dolgozta ki a kormány a Nemzeti Eszközkezelő koncepcióját, aminek röviden és zanzásítva az a lényege, hogy az állam megveszi az ilyen adósok lakását, majd valamilyen formában biztosítja az adósok lakhatását - optimális esetben ugyanazon ingatlan visszabérlésével.

Jobb lenne, ha többet keresnénk? Elégedettebbek lennénk és talán boldogabbak is? Mennyi pénzre mondanánk, hogy elég?

Tetszik, nem tetszik, a mai világban az első számú egyértelmű értékmérő a pénz. Nem véletlen, hogy amikor az ember az első ötéves osztálytalálkozóján leül a régen látott padtársak mellé, az első kérdés ez: Na és mennyit keresel? A későbbi osztálytalálkozókon többnyire az egészség a fő téma, de a karrierépítés elején mindenképp az anyagiak kerülnek a középpontba. (Bővebben lásd "Nobel-díj esélyesek 2012: Angus S. Deaton és Anthony Barnes Atkinson" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

De vajon mire elég a pénz, és mire elég a még több pénz? Elégedettek leszünk, ha többet keresünk? Vagy boldogok is? Ezekre a kérdésekre keresi a választ egyik legfrissebb tanulmányában a téma Nobel-díjra is esélyesnek tartott professzora, Angus Deaton.

Az állam leendő nyugdíjasok felé fennálló tartozása jóval nagyobb annál, mint amivel a mai politikusok számolnak. Adódik a kérdés: hogy lesz így tisztes nyugdíjunk?

Manapság az államadósság gyakori téma a sajtóban, azaz az a fillérre pontosan kiszámított összeg, amivel az állam tartozik a gazdaság többi szereplőjének. Arról ugyanakkor viszonylag kevés szó esik, hogy az államnak milyen, előre ki nem számított tartozása áll fenn a leendő nyugdíjasokkal szemben. A felosztó-kirovó nyugdíjrendszerekben ugyanis - azaz ott, ahol nem mindenki a saját öregkorára gyűjt - a jövő nyugdíjasainak az állam tartozik. Ő az, aki vállalja, hogy a most még járulékfizető dolgozóknak a jövőben tisztes nyugdíjat fizet. (Bővebben lásd "Nobel-díj esélyesek 2012: Stephen A. Ross" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Ez az adósság ugyanakkor jóval súlyosabb annál, mint amivel az államok számolnak. Stephen A. Ross, a Nobel-díjra is esélyes közgazdász professzor szerint például az Egyesült Államok állami nyugdíjrendszerében a valós tartozás az állami számításoknál jó 23 százalékkal magasabb.

Talán elkerülhettük volna a svájcifrank-hitelek összeomlását, ha időben figyelmeztetnek - márpedig az idei közgazdasági Nobel-díj egyik esélyese épp az ilyen lufikkal foglalkozik jó ideje.

A pénzpiacokon időről-időre kialakulnak buborékok, melyek előbb hirtelen összeomlással, majd elhúzódó recessziókkal fenyegetnek. Elég csak a 2000-es évek elején kidurrant technológiai lufira, a 2008-as pénzügyi összeomlást előidéző amerikai ingatlanpiaci buborékra, vagy a magyar háztartások életét megkeserítő svájcifrank-hitelezésre gondolni. (Bővebben lásd "Nobel-díj esélyesek 2012: Robert J. Shiller" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A kérdés csak az, hogy ha tudjuk, hogy lesznek buborékok, melyek súlyos veszteséget fognak okozni, akkor vajon miért nem tudunk tenni ellenük. Egyáltalán, miért alakulnak ki ezek a pénzügyi lufik, mi mozgatja a folyamatban részt vevő egyéneket, és honnan lehet tudni egy áremelkedésről, hogy elérte a buborék-fázist?

Orbán Viktor 200 ezer új munkahelyet vár az agráriumtól, és nem ő az egyetlen, aki szerint ez a vidéki Magyarország egyetlen reménye.

Munkahelyteremtés terén nincs csodaszer, egy egyszerű alapelvet azonban érdemes lenne szem előtt tartani a vidéki Magyarországon is: abból főzzünk, amink van. Vidéken - gondolva itt elsősorban a kisvárosokra és a falvakra - nincsenek nagy multinacionális vállalatok, bankok, plázák, fejlett szolgáltatószektor, így dolgozni rendszerint a postán, a hivatalban, az iskolában, a kisboltban és a kocsmában lehet.

Van azonban egy valami, amire a nagyvárosban nincs lehetőség, vidéken viszont annál inkább, ami az emberek tömegének adhatna munkát, élelmiszert, télen pedig tűzifát: a mezőgazdaság. (Bővebben lásd "Kitörési pontok a mezőgazdaságban - mit tehetünk?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A mezőgazdaságban rejlő óriási lehetőség, hogy amellett hogy devizát és GDP-t termel, a vidéki embereknek adhat(na) munkát. És hogy miért nem ad most?

Még csak arról sem dönthetünk teljesen szabadon, hogy milyen kapitalizmust építünk Magyarországon.

Sokféle kapitalizmus van, még akkor is, ha az államszocializmusból kiépített kínai rendszert nem is vesszük figyelembe. A liberális demokráciákban látható két véglet az amerikai liberális piacgazdaság, illetve a skandináv államokban jellemző koordinált piacgazdaság. A politológiai és közgazdasági szakirodalom szerint mind a két típus életképes, képes magas életszínvonalat és dinamikus növekedést biztosítani - de természetesen vannak eltérések közöttük. (Bővebben lásd "Melyik kapitalizmust válasszuk?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Három kutató, Daron Acemoglu, James A. Robinson és Thierry Verdier a kapitalizmus-típusok innováció terén megfigyelhető eltéréseiről írt tanulmányt. Szerintük az amerikai modell sikeresebb a radikális újítások terén (szoftveripar, biotechnológia, félvezetőgyártás), míg a skandináv megközelítésű államokban erősebb az "inkrementális" innováció, az újítások továbbfejlesztése (gépipar, tartós fogyasztási cikkek, közlekedésipar). Az is eltérés, hogy a koordinált piacgazdaság biztosabb és kiegyenlítettebb szociális feltételeket teremt, mint liberális társa.

Ideje elfogadni, hogy a mai fiatalok jó eséllyel nem élnek majd jobban, mint a szüleik.

Az emberi történelem nagy részében az egy főre eső gazdasági növekedés közel volt a nullához, az utóbbi 250 év kivételesnek tekinthető ebből a szempontból. A baj csak az, hogy jó eséllyel a következő időszak a normálishoz, azaz a minimális növekedéshez való visszatérést hozza majd - erre jutott elemzésében Robert J. Gordon, a Northwestern University kutatója. (Bővebben lásd "El kell felejteni a gazdasági növekedést?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Mivel érvel Gordon? Abból indul ki, hogy a növekedés alapvetően a termelékenység növekedésére vezethető vissza, az pedig jellemzően technológiai innovációban gyökerezik. Vagyis akkor van gyors növekedés, ha van mély és a mindennapi életre kis kiható, fontos innováció.

Így volt ez az első ipari forradalom idején, 1750 és 1830 között (a gőzgépek korszaka, aminek a szimbolikus műve a vasúthálózat kiépülése volt), a második ipari forradalom idején, a 19 század végén (az elektromosság, a belső égésű motor, a rádió, a telefon, a vegyipar, az olajipar korszaka), illetve a harmadik ipari forradalom idején is (számítógép, félvezető, internet).

Tíz pontos összefoglalás arról, hogy a gyermekvállalást és a nyugdíjat összekötő reform miből indul ki, és miért lenne üdvös a számunkra. Szinglik és nagycsaládosok, meddőség és költségvetés.

A magyar nyugdíjrendszer átalakításra szorul. Ezt szinte senki sem kérdőjelezi meg, de kevés olyan koncepcióterv ismert egyelőre, amely konkrétan megmondaná, hogy akkor mit is kellene tenni. Az egyik ilyen az a felvetés, amit Botos Katalin és Botos József egy szűk éve hirdet folyóiratokban, újságokban és konferenciákon (a részletekről lásd "Gyermekvállalás és nyugdíjrendszer: a reform 10 alaptétele" című cikkünket a jobb hasábban).

Ez a téma váltotta ki az egyik leghevesebb vitát az 50. Közgazdász Vándorgyűlésen is, így a szerzőpáros úgy döntött, hogy tíz alaptételben foglalja össze, mit is gondol a gyermekvállalás és a demográfiai gondok, illetve a nyugdíjrendszer összekapcsolásáról.

Mi az, amiből Magyarországon van bőven, a minősége kiváló, fel lehetne rá építeni egy valódi sikerágazatot, de mégsem használjuk ki a benne rejlő lehetőségeket?

A magyar termőföld az egyik legjobb minőségű Európában, a mezőgazdaságról mégis többnyire aggasztó híreket olvashatunk. Hamarosan lejár a moratórium, "jönnek a külföldiek és a földünkre spekulálnak", a sertéságazat évtizedek óta nem látott válságban van, dinnyekartell, lebontott cukorgyárak, tömeges vidéki munkanélküliség, külföldi termékektől roskadozó polcok. (A magyar mezőgazdaság helyzetéről készített interjú elérhető a jobb oldali hasábban)

Külső szemlélőként úgy tűnhet, hogy a magyar mezőgazdaság leszállóágban van, pedig nem kellene sok ahhoz, hogy valódi sikerágazattá váljon. Minden országnak megvannak a maga természeti erőforrásai, melyekkel sikereket érhet el, és miután nekünk se olajunk, se tengerünk, nagyon úgy néz ki, hogy a termőföld lehet az a természeti kincs, amibe kapaszkodhatunk.

A tökéletes országban német munkaerőpiac, svéd nyugdíjrendszer, francia atomenergia, kanadai egészségügy, svájci energiatakarékosság és amerikai tudományos kíváncsiság lenne.

A történelem során a sikeres országok a legritkább esetben találtak fel valami egészen újat, az esetek többségében egészen egyszerűen átvették és tökéletesítették a mások által már kipróbált megoldásokat. Az okosabbtól tanulni nem szégyen, az ember időt és energiát spórolhat meg azáltal, hogy lemásolja a külföldön már működő rendszereket, és a helyi viszonyokhoz igazítja azokat. (Bővebben lásd "Így kell felépíteni egy sikergazdaságot" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Bármilyen probléma adódik egy gazdaságban - legyen szó akár nyugdíjról, minimálbérről, oktatásról vagy államadósságról -, a politikusok feladata nem az, hogy lázas gondolkodásba kezdjenek a kiutat keresve, hanem az, hogy megkeressék a hasonló eseteket és lemásolják a megoldásokat.

A vállalkozások "születési rátája" Magyarországon magasabb, mint az Egyesült Államokban.

Egy sikeres gazdaságban hemzsegnek az új vállalkozások, melyek munkahelyeket teremtenek, adót fizetnek, és innovatív, külföldön is piacképes termékekkel lepik meg a fogyasztókat. Köztudott tény, hogy az USA az egyik leginnovatívabb gazdaság a világon - ki ne hallott volna a kaliforniai Szilícium-völgyről, amely olyan technológiai nagyágyúknak ad otthont, mint az Apple, az Intel vagy a Hewlett-Packard -, ki gondolná azonban, hogy a vállalkozói kedv terén még mi magyarok is jobbak vagyunk? (Bővebben lásd "Vállalkozói kedv és innováció - Tévhitek az Egyesült Államokról" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Az OECD által számolt, ún. "employer enterprise birth rate" tekintetében ugyanis az USA szinte sereghajtónak mondható. A statisztika azt mutatja, hogy az összes vállalkozás arányában hány olyan új vállalkozás születik egy évben, amely egynél több főt foglalkoztat. Az USA esetében ez az arány mindössze 6,0 százalék volt a válság előtti évben, míg Mexikóban 20, Olaszországban és Svédországban 9,0, Magyarországon pedig 12 százalék.

Alig egy hónapon belül mind a három meghatározó jegybank - Fed, EKB és Bank of Japan - komoly élénkítő lépéseket jelentett be, amiből első ránézésre úgy tűnhetne, hogy a monetáris politika irányítói összehangoltan cselekednek. A szomorú valóság azonban az, hogy erről szó sincs.

Jean Pisani-Ferry, a brüsszeli Bruegel kutatóintézet igazgatója szerint mindössze arról van szó, hogy a jegybankok az immár ötödik éve pusztító gazdasági válságot hasonló eszközökkel igyekeznek kezelni. A különbség csak annyi, hogy az amerikai Fed jóval bátrabban nyúl a monetáris politika elemeihez, így vélhetően jóval hatékonyabb lesz, mint az EKB. (Bővebben lásd "Devizaháború: csatát nyert a Fed" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A közgazdász felhívja a figyelmet, hogy míg a Fed már 2015-ig ígér gyakorlatilag 0 százalékos alapkamatot, és a QE3 névre keresztelt élénkítő programja során havi mintegy 85 milliárd dollárt - 19 000 milliárd forint - pumpál a gazdaságba, addig az európai EKB továbbra is a lehetőségekhez mérten konzervatív módon igyekszik kezelni a válságot.

Magyarország rendbetételéhez először azt kell megtalálni, hol van tere a takarékosságnak.

A magyar költségvetést rendbe kellene tenni - ebben mindenki egyetért, a hogyannal kapcsolatban azonban már komolyak a véleménykülönbségek. Nem is arról van szó, hogy ki melyik területen tartja túlzónak a kiadásokat (a bevételekről most nem is szólnék), hanem arról az alapvető eltérésről, ami a makrogazdasági és mikrogazdasági megközelítésből adódik (erről lásd "A közvagyon ne legyen elfekvő tőke, a közpénzre befektetésként tekintsünk!" című írásunkat a jobb oldali hasábban).

Minél többet törlesztünk, annál jobban eladósodunk?

A magyar közpolitikai vitákban is gyakran hallani ugyanazzal az időszakkal kapcsolatban, hogy csökkent, illetve nőtt az adósság. Ez a két állítás alapvetően ellentétes, de mégis van olyan közgazdasági elmélet, ami kibékítheti ezt az antagonizmust (az adósságcsökkentés lehetőségeiről lásd "A fenntartható adósság elérésének hét módja" című cikkünket a jobb hasábban).